Mennyek homokja

Meglepő gondolatok felé vezet most engem a PT újraolvasása, melyek pont az ellentétét sugallják annak, mint amire az értelmezők zöme jutott. Nincs test – az élő ember esetében nincsen puszta test; hogy a halott ember esetében mi van, azt pedig nem tudjuk. (Gondolj a regény eleji hullára, nem tudjuk meg, mi is lesz vele.) Az élő ember teste minden porcikájában, a haját és az ánuszát is beleszámítva, átlelkesült, a psziché – vagy nevezhetjük tudatnak, tudatallatinak, léleknek, szellemnek – telíti, és ez rettentő bonyodalmakat okoz az emberállatnak.

A PT pont erről a nehezen vagy alig kibogozható bonyodalmasságról szól. Ezért ilyen szövevényes ez a regény. Amikor Nádas Péter orvosi fogalmakat használ vagy amikor tárgyilagosan – ritkán trágárul, valaki más fejével gondolkodva – beszél az intim testtájékokról és az intim testi eseményekről, amilyen az ürítkezés, a kopuláció vagy a testek különféle érintkezései, illetve egy test ömagával való érintkezése, akkor éppen a „lelket” írja körül (elfogadom Bagi Zsolt elméleti fogalmát, a „körülírást”), azaz azt mutatja ki, hogy a testi események mindig lelki/szellemi események is, következésképp az emberállat esetében sohase egyértelmű semmi.

Nem véletlenül szokott gyakran „embertant” emlegetni: az ember szépprózával végzett antropológiai vizsgálata szerint ez a kivételes lény vagy teremtmény sosem csak testi létező, a psziché és a szellem mindenbe beleszólnak. A test lélek, és a lélek test – ezzel a kiazmussal jelezhető ez a szemlélet, a szellem pedig, mint a pszichénél egyetemesebb fogalom, szintén a húrok közé csap. Nádas sosem követi el a testiségre való redukció posztmodern kulturális hibáját. A szépprózájában csak a teológiai „ráolvasásoktól” és a kanti meg a fenomenológiai transzcendentalizmustól mentesíti a szemléletet, amikor a test felől közelíti meg a humán konglomerátumot, amire új rálást tesz lehetővé, mondhatni, alulnézetből, és megpróbálja a klasszikus fogalmakat, a mára működésképtelen test/lélek dualizmust kibekkelni annak érdekében, hogy realisztikusabb emberképet alakíthassunk ki.

A test és a tudat együttese olyan, akár egy csatatér, egy konfliktusmező, ahogy Freud ezt föltárta. A lélek kiterjedt, anélkül hogy tudna róla, vélte Freud, és ez úgy is olvasható, hogy a lélek hatalmába keríti a testet, a test pedig hol beletörődik ebbe (törődött lesz), hol lázadozik ellene, fölhorgad. Az állat azonos a testével, de az embernek nevezett teremtmény esetében olyasvalami történt, ami ezt az azonosságot megbontja, ami még a halottnál sem evidencia. Az emberi test a műtőasztalon is csak úgy válhat puszta testté, ha durván elaltatják. Amikor természetesen alszik, akkor beláthatatlan mélységű lelkiéletet él. A sírgödörbe rakott puszta test, a tetem transzformációkon esik át, s a láthatatlan lelkéről fantáziákat szövünk. És pont ettől csodálatos vagy borzalmas lény az ember, ahogy Szophoklész írta volt. Hogy nem evidens, hogy nincs sem tiszta, sem puszta fizikaisága. Egészen különleges „hús” – Merleau-Ponty fogalmával élve (chair) –, mely a világgal, a „világhússal” telített, ez pedig egy olyan elem, amit még nem fedeztünk fel, hiszen a tudomány a tárgyiasítására törekszik, a szellemtudományok pedig a biológiai alapjától tekintenek el.

 A legvadabb testi jelenetek járnak együtt a legintenzívebb lelki hatásokkal. „Megragadta, tartotta, belebámult, amint fellövell. Ágost ne engedte meg, hogy benyelje, mert ő maga akarta látni.” Az ejakuláció pillanata itt az iszonyodó és/vagy elragadtatott nézés, egy lelki és egy szellemi élmény, majdnemhogy katarzis burkában látszik. A sperma a szó szoros értelmében reflektálódik a szemgolyón, és hogy milyen érzést/élményt szül, azt a tágabb kontextusból tudhatjuk meg.

 Nádas Péter a felvilágosodás talaján áll két lábbal, és nem hajlamos a misztikára, a misztifikációt elkerüli, nem hívő, de kritikusa is a felvilágosodásnak, amennyiben a racionálison, a megismerhetőn inneni és túli mezők legalább annyira érdeklik, mint az ésszel fölszánthatók. A széppróza arra alkalmas, hogy az előbbieket szántsa és vesse.

 Amikor Nádas értelmezést vagy önértelmezést ír esszé formájában, akkor előfordul, hogy spekulatív. Ilyenkor egy saját maga által kidolgozott fogalomkészlettel dolgozik. Regényeinek olvasója nincs kötelezve átvenni ezeket, azonban megteheti, ha megérti magánegyetemének e magántanári nyelvezetét. A PT-höz írt rövid esszéje (amit mellékletként tett közzé a kiadó) ilyen spekulatív jellegű. Nagyon különösnek tűnhet, hogy az író egy absztrakt eszmefuttatással kíséri az ezerötszáz oldalát, azonban most, hogy újraolvastam, kiderült számomra, hogy a leglényegbe szúr vele tűt.

Ebben a rövid szövegben az rajzolódik körül, amit én a regény metafizikai dimenziójának nevezek, a „bugyogó mély” és a „megfoghatatlan magasság”, mindaz, ami felfoghatatlan és értelmezhetetlen, amiben ott van az is, ami egy-egy emberrel épp nem történik meg az életében, elmarad, kimarad belőle, illetve ami csapás, ütés, katarzis (mondhatnánk úgy is, hogy kegyelem vagy átok) gyanánt éri, és ezért nem tudja, hogy mi az. Nádas itt a görög értelmeben vett káosz, illetve az ősüresség fogalmait használja, amit a későbbi mentális korszakok (ez is az ő gyakran használt magántanári kifejezése) különféle képzetekkel, fogalmakkal, mesékkel vagy eszmékkel töltenek meg. Ezektől a fogalmaktól, hogy ősüresség és káosz, nem leszünk okosabbak, és a széppróza pont arra való, hogy föltárja, fölvágja őket. Az üresség is föltárható. Ezt teszi pl. a buddhizmus direkt, de a kereszténység is, amikor mondjuk a mennyországról beszél, mely szó a PT végén Bizsók fejében megtelik homokkal. Ki tudja, kinek mi és mennyi az „üresség”? És a sok emberi üresség milyen körmetszetetek alkot? Az üresség a legtartalmassabb fogalmaink közé tartozik, akárcsak a semmi. Nádas pedig sok mindent megtesz azért, hogy a mai, legjelenkoribb felfogásunk ne laposodjék el olyan mértéktelenül, ahogy ez történik, ne banalizálódjék a rosszullétig. A kölcsönösségek, amelyek az embervilágban működnek, írja ebben a rövidre szabott autoesszében, beláthatatlanok, és rejtélyesen működnek az életben, de, úgy tapasztalom, a halálból is visszaszólnak vagy ideszólnak. Ez pedig közösséget jelent az élő szerzetekkel és a holtakkal, egy foszló szélű és bélű egyetemességet, melyből, ha tudja, ha nem, részesül az árnyékvilágban szabott ideig tartózkodó.

 A regény a szerkezetével, a kisebb és nagyobb struktúráival, a párhuzamaival, a rímeivel, az egészben ott mozgó befejezetlen vízióival próbálja szóra bírni ezt a szakadt burkot, ezt a szellemi atmoszférát, amit a homo sapiens a Földön elidőzve megteremtett, és amiben ő egyúttal teremtény. Amikor Nádas azt írja, most nem jut eszembe, hogy hol, de mintha többször mondaná, hogy amikor rájött, hogy az élete nem a születésével kezdődik és nem a halálával ér véget, ez felfedezés volt számára, akkor megosztja velünk ezt a felfedezést, és lehetővé teszi a kölcsönösségek (ez nála egy spekulatív fogalom) további áramlását az agyunkban.

...elfelejtette a Miatyánkot. [...] A mennyeknek, ahol az Atyának kellett volna lakoznia, nem volt külalakja, olyan színe sem volt, mint az égnek. Kék nem lehetett, nem vonulhattak rajta sötét fellegek a széllel. Ha ezt a szót kimondta magában, akkor olyan eget látott, amilyet a katolikusok a templomok mennyezetére festenek. Máskor meg nem látott semmit, ám a hiány nem zavarta, hiszen nem férhetett kétség hozzá, hogy nem látható szépséget beszél a szó. Most olyan lett a szájában, mint amit azonnal ki kellett köpnie. Még leginkább arra a moszatok, algák és kagylók illatával teljes nedves homokra emlékeztetett, amit az imént törölt le az ajkáról. Mint akinek nagyon határozottan azt súgják a fülébe, hogy nem is egy ég van, amiként erről ezidáig gondolkodott, hanem több ég van, és az Atyák száma is számtalan.

Az egyik legképlékenyebb szavunkról van szó, az ősüresség egyik megfelelőjéről, mely számtalan dologgal és nem-dologgal áll interakcióban.

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe'.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Bizsók éppen őrködött az Északi-tenger partján a háborúban, mint katona, és ő is látta, amit látott. Ezt olyankor szoktuk mondani, amikor nem akarunk, vagy nem bírunk beszélni. Nem mintha Nádas nem foglalná szavakba, szószerkezetekbe, mint megannyi rejtelmet. Az ő hűségéről pedig még sokat fogunk gondolkodni.