Két part között, elforgatva

Sok a hasonlóság, és sok a különbség, mint mikor egy ember fiatalkori és idősebb kori fényképét nézzük eltűnődve. Ha azonban az egyik arc valós, egyirányú lehet csak a kapcsolat, az nem fordulhat elő, hogy a fiatal van előttünk, és az időskori fényképét nézzük; kizárólag fordítva. Közben visszavonhatatlan és onnét előreláthatatlan világfordulat történt, elmúlt egy kor, és egy olyan következett, melyről fogalmunk sem volt. Mint azt Nádas többször is elmondta, az Emlékiratok könyvének fő témája és vágyfantáziája a szabadság; a fordulat után azonban az ilyen vágyfantáziálás lehetősége végképp a múltté lett.

Nádas együtt öregedett ezzel a világfordulattal. A Párhuzamos történetek szerzőjének már nincsenek vágyfantáziái. Így aztán a stílus is megváltozott, nem egyszerűsödött le az írásmód, de kimértebbé, szárazabbá, markánsabbá vált, ahogy egy arc is elveszíti hamvasságát és reményteliségét. Egyáltalán nem értékelhető, hogy melyik stílus a jobb.

Az Emlékiratokat ma olvasni kész gyönyörűség, esztétikai élvezet; a Párhuzamosok közvetlenebbül kéri az olvasótól a gondolkodást. Az utóbbiban például elképzelhetetlen egy ilyen mondat-, illetve bekezdéskezdet: “Szép óezüst tartóban gyertya égett az asztalon…” és la-la-la, Melchior élvezettel és “gondosan” vacsorál az őt látó szemének szerelmes fényében egy hosszú, bársonyos bekezdésen által. Ez a szerelmes fény a Párhuzamosok elbeszélőjének szemében már nincsen meg, a tenyerében sem a bársonyosság -- leírni leírja, de nem “ég az asztalon”.

Gyönyör olvasni ezt a fénysugárzást, mely mára eltűnt, de szöveg megőrizte. Az idősebb olvasót, mint engem, a nosztalgia is kerülget, különösen annak fényében, hogy volt egyszer egy folyópart valahol a személyes emlékezetben az idők mélyén, ahol valaki, aki szeretett, felolvasott nekem a Jelenkorban frissen publikált regényrészletből. Az az érzésem, hogy hajdanán jobban tudtuk szeretni a szövegeket. Az Emlékiratok, mely az emlékezetben, das Gedächtnis, őrzött fényekről szól, most már maga is az emlékek mélyebb rétegeiből merül föl. Ez szerintem nem csak rám személyesen lehet érvényes, hiszen a regényből egy más kor más hangoltsága, hangulata és érzékenysége, szenvedélye szólal.

A Párhuzamosok szövege ugyanilyen komplex, dús, annak is minden porcikája összetett, de az Emlékiratokban itt a folyékony arany, a Párhuzamosokra pedig a visszfények jellemzők. Mindkét regény rendkívül reflektált, hirtelen nem is tudnék mondani a világirodalomból hasonlóan sűrítetten és sokoldalúan reflektált, ennyi nézőpontból egyszerre megvilágított prózát, az Emlékiratok ezenkívül azonban megittasult is, a Párhuzamosok pedig józan, mint Hölderlin hattyúinak vize.

A szabadságvágy is elmúlik, a vágynak a vágya is elpárolog. Az élet felén túl lassú, de alapos világszemléleti fordulat megy vége, a remények természetes módon elapadnak. Nem biztos, hogy szomorúbbá válik ettől az ember, lehet, hogy derűsebbé. (Magyarországon ennek a fordulatnak még nagyon keserű leve is van, de a Párhuzamosokon ez még nem érződik.)

Van az Emlékiratokban egy jelenet, amelyben Melchior francia barátja, aki a szabad világból ruccant át Kelet-Berlinbe, a színház előcsarnokában hetykén kijelenti, hogy ő bizony kommunista és marxista és hisz. Röhejes jelenet, melynek uszályában ott az egész akkori világrend. Hogy ma is ugyanúgy föl lehet nevetni rajta, mint akkor, az azt a plusz tapasztalatot jelzi, amivel mi, kelet-európaiak most is rendelkezünk. Volt szerencsénk úgy megöregedni, hogy közben teljes világfordulat is végbement, csak még nem nagyon tudtuk megfogalmazni és átadni ebbéli tapasztalatunkat.

Az a szabadágvágy és szabadságképzelet, ami az Emlékiratokba bele van hímezve, aranyszálak gyanánt, a mi történelmünk, a mi lelkületünk kikopott része, ahogy a régi szőnyegek kopnak, úgy. Már-már azt gondolom, hogy az Emlékiratoknak antik jellege és értéke van számomra.

Az Emlékiratoknak, akár az újabb regénynek — vagyis zip-formátumban tömörített regényciklusnak — remek címe van, hiszen az eleven elbeszélői emlékezet szövi olyan szépségesre ezt a regényt, miközben az utóbbit sokkal több elbeszélői tudatosság ritmizálja és teríti széjjel. Az életműnek ez a regényes vonulata pontosan a hölderlini vers grammatikájára jár:

Az élet fele

Sárga körtéivel csüng

s vadrózsákkal befutva

a tóba a part,

ti szépséges hattyúk,

kik ittasan a csóktól

merítitek

fejetek a józanság szent vizébe.

Jaj nekem, hol lelek

virágot télen, és hol

napsugarat

s árnyékot a földön?

Szótlan s rideg

a fal, s csörgése hallik

szélkakasoknak.
                           Friedrich Hölderlin (1802)

                           Bernáth István fordítása

És most igen sok gondolkodnivalóval ajándékoz meg ez a felismerés, mely engem személyesen is érint, de talán minket is. Hány évtized telt le? És az időt regényszövet itta be.

                                          Nádas Péter fényképe