Délután lementem a régi jó cukrászdába, és vettem néhány szelet tortát. Egy vendégem lesz csak, egy lány. Méghozzá, ha már születésnapom van, a legdrágábbikból, az Ország Tortájából vettem, noha ez a tavalyi recept, mondta a cukrász. Rákérdeztem, hogy csak a neve miatt kerül-e duplájába, mint a többi, mire azt válaszolta, hogy nem, hanem azért, mert tökmagolaj van benne, meg más finom, drága anyagok. Kíváncsi leszek a tökmagolajos tortára.

Miután délelőtt a misztikával foglalkoztam, nem csoda, hogy Pályi András hívott fel estefelé telefonon. Ő volt az ügyeletes misztikus Magyarországon Pilinszky után, és vétek, hogy őróla nem írtam a délelőtti jegyzetemben, pedig eszembe jutott, hiszen közben el is határoztam, hogy újraolvasom a Másutt-ot meg az Éltem-et; az előbbi ifjúkorom fontos olvasmánya volt, és innen ismerkedtem meg Avilai Szent Terézzel. Ha nincs Pályi, nincs Teréz sem. Annak idején annyit foglalkoztam vele, velük, hogy aztán szaturálódtam.

A misztika csudadolog. Győrffy Ákos azt írja, hogy ő talán csak akkor érzi kereszténynek magát, amikor ír - Pályi meg épp akkor nem érezte kereszténynek magát, pontosabban ő lázadt a vallásos kereszténység ellen, amiről testközeli emléke volt, mert abba a magyar keresztény középosztályba született bele, amit én csak hírből ismerek. Ő fegyelmezett keresztény neveltetést kapott, bele lett sulykolva az a bizonyos Andacht, az áhitat. Kamaszodván, s főleg fiatal felnőttként aztán ez verte ki nála a biztosítékot. De mentette a menthetőt, mert a szexualitásban, a szerelmi érzékiségben találta meg azokat az érzéseket és azt a szellemi szintet, ami a misztikusoknál, pláne a spanyoloknál Jézus Krisztusra vonatkozott. Pályinak blaszfémikus novellái is vannak, amelyek viszont mára, amikor anything goes, és nincs semmi botrányos a szexualitásban meg annak a kinyilvánításában, a szemérmetlenségben, vesztettek erejükből, a dacerőből.

Borzalmasan szemérmetlen társadalomban-kultúrában élünk, amikor semmi "kiderülésnek" nincs hatása semmi téren. Óriásplakátokon virítanak az erogén zónák, és ha valami szemérmetlenségre derül fény -- mit fény, sötétség -- a politikában, akkor attól a kormányzatnak arcizma sem rezdül, csak azoké rezdül, akik idegesek, a lentieknek, mint én. Akiknek belenyomják az orrát a szarba nap mint nap. Tanulunk is belőle. De ugyanígy a mellekbe, a seggekbe és szájakba is bele van nyomva a pofánk, ha kimegyünk az utcára. Én ezt a tömegkultúrát ki nem állhatom. Az elhúzódás, a kívülmaradás, az elvonulás stratégiájában osztozom Győrffyvel.

Nem tudok persze internet nélkül élni én sem, nincs meg hozzá a bátorságom, sem a szuflám, függök én is az információ- és érdekesség-áradattól, mondhatni, az édességektől és más erős netes ízektől, és még az utált magyar politikától sem vagyok képes eltekinteni, félrenézni, hanem képes vagyok azt is szemezgetni. Miért? Mert a kirekesztődés ősi rettegés, magát a halált jelenti az egyén számára.

Eszem hát én is az Ország Tortáját.

Ma, ezen a napon, még volt rá pénzem. 

Ami veszendőbe megy a netezés és a tortázás miatt, az a bensőségesség. Az, amire Pályi is letette a voksát, és még sokan abban az időben. Az intim birodalmakat néztük a legszebbeknek, az volt a "másutt".

Nem jött még meg az a vendég, akit vártam, így az orromat lógatva, egyedül ettem meg a tortaszeletemet, valóban tökmagízű. 

A Jézus Krisztus iránti szerelemről pedig majd máskor írok, mert mégis érkezik a lányka. Maradt neki egy szelet tökmagos hazai.

Tegnap depressziós rohamom volt. Noha ez, meglehet, coincidentia oppositorum, hiszen a depresszió mozdulatlanságot, a roham pedig mozgást feltételez. Nem is tudtam, e pillanatban látom a szótárban, hogy ez a kifejezés nem csak az ellentétek egybeesését jelenti, hanem "a földi ellentmondások fölemelését a végtelenbe, az istenibe". Az Idegen szavak szótárának ajándéka a születésnapomra. 

A m-i vonatút után, sőt már közben, már a m-i váróteremben, de már az egyetemi könyvtárban elkezdődött.  Vagy menjek még korábbra? Mikor kezdődött? 

Ha röviden össze akarnám foglalni, akkor azt mondanám, hogy a hivatalosság váltotta ki. A hivatalosságra pedig, mindenki azt mondja, szükség van, a hivatalos szertartásosságot vannak, akik szépnek tartják. Ünnepélyesnek, fölemelőnek. Nos, én úgy reagáltam rá, önkéntelen, ahogy mondtam. (Jut eszembe, lehet, hogy Kafkát ez hozta ki a sodrából.)

Egy depressziós roham olyan, mint a rosszullét, gyomorforgással, "fejforgással" jár, én még vacogtam is bele a melegben, reszketett a kezem. Nagy löketekben szürke tömegek vonultak. Gyertyafénnyel, csellózenével sem tudtam elejét venni -- vagy véget vetni neki, olvasni nem bírtam. Korán lefeküdtem, és altató nélkül el tudtam aludni. Égve hagytam a mécsest.

Reggel azzal kezdtem a napot, hogy a misztikáról gondolkodtam egy olvasmányom kapcsán. A misztikáról, mint Magyarországon -- magyar nyelvterületen -- teljesen használhatatlan kifejezésről. Mert fellengzősen hangzik a magyar kultúrában, ahol nincs kultúrája. Pilinszkyhez kötik legföljebb, aki a keresztény vallás eszköztárával élt, és ez az eszköztár ma valóban kevéssé használható. Vagy Hamvashoz, akit nem szeretnek, mert hiányzik nála a szakirodalmi kelléktár, és nem veszik észbe, hogy a könyvtárát lebombázták, és hogy aztán könyvtár nélkül élt az isten háta mögött. Hát ezért nincsenek meg a pontos forrásai, és ezért általánosak az állításai. Ezért apodiktikus, mert nem ülhetett le kutatni, a felhőket, a dombokat nézni ülhetett le.

Egyszóval sajnos a misztika mint fogalom nem létezik a magyar nyelvben, csak a torz variánsai. Én csak azért tudom ezt, mert fiatal koromban behatóan foglalkoztam a legfejlettebb változatával, a spanyol barokk misztikával, ami már dekadál, egy túlérett változat. Ha megérem, talán föl fogom újítani azt az egészében sosem publikált esszémet, ha ugyan megvan valamilyen régi digitális változatban, amit, félő, nem fogok tudni konvertálni. De a misztikához ez is hozzá tartozik, hogy elvész. És konvertálhatatlan.

A misztika azért is idegen a mai magyar diskurzusoktól -- fejlettebb kultúrákban ez nincs így! -- mert a semmi/minden, pillanat/örökkévalóság, jelenlét/nemlétezés, ismerős/ismeretlen, mindig/soha ellentétpárokban gondolkodik, valóban coincidentia oppositorumokban. És azért, mert mindig kihág az aktuális kulturális mezőnyökből, Szent Terézék is végig eretnekgyanúsak voltak, és az inkvizíció rajtuk tartotta a szemét. Pilinszky is kilépett. Hamvas is. Viszont közel van a természethez, nem a romantikus, hanem az ősi értelemben vett természethez, a phüsziszhez, mondjam úgy, a kövekhez, a fák belsejéhez, az ég túlnanjához. És persze istenkereső -- nagyon vidám, hogy ezt a szót sem lehet ma magyarul használni. Úgy istenkereső, hogy a van--nincs ellentétét feszegeti.

A misztikus feszültség különös dolog, mert a nyugalom körül vibrál. Ez a nyugalom a halálközeli nemlét is lehet. Nagyon sötét színezete is lehet, de nagyon világos is. Az ellentétek élesek és fájdalmasak. A misztikus igazából nem tudja megragadni, amit céloz, vagyis amire ki van feszítve. Ezt a megragadhatatlanságot sem szeretik benne. Ha szavakról van szó, mert a festészetben a misztika mindennapi tapasztalat és tárgy, és a festészet ábrázolni tudja azt, ami misztikus.

 (Ez egy Emil Nolde, a saját halovány fölvételem.) De néha még a fénykép is, a szobrászat is. A szavak azonban nem. Soha. De próbálják, essaiez, mert ez a szó: puszta törekvés. A leírhatatlan, kimondhatatlan, és a leírás rettenes kényszere is része a nevezett feszültségnek.

Misha Maisky, a csellós a mai napom zenésze.

Folytatom.

Azért sem bírják a magyarok a misztikát, mert a tudatlanság a kenyere, a magyar pedig ezt nem fogadja el, amiként magyarul az "alázat" szó is használhatatlan, pedig enélkül nehezen fogunk zöld ágra vergődni. A tudatlanságot ugyanis fel kell fogni és el kell fogadni, aztán talán megismerni is lehetséges. Ezek a gondolatok Győrffy Ákos "A hegyi füzet" című könyvecskéje kapcsán aktualizálódnak bennem, amihez ma kellemes feladat fűz, és ha szabad valamit kívánni a születésnapomon, akkor ilyen kellemes -- a hivatalosságtól mérföldnyi távolságokra lévő -- feladatokat kívánnék magamnak. De a te könyved is itt van a pakliban, Zoli, "A dögeltakarító", mert ebben a januári latyakban, ami ma rám köszöntött, látni vélem azokat az úttesteket, amelyeket megjelenítettél, az állati tetemekkel, és azokat a szegény fickókat, akikre a hullák rá lettek bízva.

A misztika a mai embernek lassú, miközben hihetetlen gyors mozdulatokat is tesz. (Mint egy ecset.) A képzőművészeten kívül ez az egy "diszciplína" (a spanyol misztikusok annak tartották) az, ami össze tudja rántani az ősidőket a mával. Gondolj arra, Zoli, amikor elébed kerül véletlenül egy antik cserépdarab képe. Egy pillanattöredékre -- amíg el nem kezdünk reflektálni -- valóban ott az az ősidő. A reflektálás azonban megszünteti a misztikus élményt, ahogy én is azt teszem most, miközben körülírni szeretném.

A szorongás, a zavarodottság, ami kétségbeeséshez, ez pedig türelmetlenséghez vezet -- pedig egész más állapotra lenne most szükség -- szintén mindig itt a küszöbön, azt már át is lépi annak a tudatában, aki ilyesmivel foglalkozik. Mert a misztikus nem csak megéli ezeket a dolgokat, hanem foglalkozik is velük, mert iszonyú meggyőződése támad, hogy ezek nagyon fontosak, és hogy az egész életét ilyesfajta tanulmányokra kellene rászánnia. Ez a fontosságérzet semmivel sem indokolt.

Nem ő akarja ezt "csinálni", nem én akarom, hanem mintegy parancsba van adva, a kanti kategorikus imperativusz egy megmagyarázhatatlan ősmintája gyanánt működik. De mivel logikátlan, ott fogunk teremni az őrület közelében, és talán ezért is kapaszkodunk az írásba, a logoszba, mert nem kívánunk oda átszabadulni vagy átzárulni. Én ugyan dicsérhetem az őrületet -- Győrffy Ákos prózájában is a hajléktalan bolondok őrült beszéde a zsenialitás morzsáival van teli --, és valóban állítom a gyerekek, a bolondok és a költők rokonságát, ezt a szférát azonban egy hajszál választja el a zártságtól, a bezárulástól, amitől óvakodom. És egyúttal a tisztánlátás a vágyfantáziám. A soha be nem teljesülő szenvedélyem. Ezért, nem másért megyek fel a hegyre újra meg újra.

A szorongás a klasszikus misztikusok életérzésében is egészen fantasztikus méreteket ölt, és akárhogy is lenézi őket a magyar, a misztikusok a szorongás legnagyobb filozófusai. Szomatizálnak is rendesen, kiüt a testükön. A szorongás java a gyomrot forgatja föl, ahogy József Attila írja: 

Vad, habzó nyálú tengerek

falatjaként forgok, ha fekszem

s egyedül. Már mindent merek

de nincs értelme semminek sem.

(Bukj föl az árból)

Ez bizony émelygés. József Attila nem volt misztikus, ő költő volt, a misztikusnak nincs műfaja, és nincs szakmája sem, hacsak nem apáca, szerzetes, pap vagy filozófus, ez utóbbit a szó nem hivatásos értelmében értve. Vagy író, de már-már műfajtalan.

Ami pedig Győrffy Ákost illeti -- és néha téged is, Zoli --, ki kell térni a "vallástalan misztika" általam kreált fogalmára, bár lehet, hogy valaki már kitalálta. Ez eszköztelenséget is jelent -- mondjuk Pilinszkyvel szembeállítva, aki azért írt egy "kánon kívüli" Apokrifet --, ami a teljes elveszettségbe sodorja az alanyt. Manapság, amikor az egyházak végképp és definitive lejáratták magukat, ez az elveszettség nagyobb erejű, mint régebben. A vallástalan misztikusnak semmi fogódzója nincs, az "Isten" szó sem fogódzója. Ha tud imádkozni, azt csak titokban teheti, a saját legmeghittebb világában, ahol senki sincs jelen (csak valami titokzatos "tanú), hangzó szavak nélkül. A spanyol misztikusok még megpróbáltak jóban lenni az egyházzal -- muszáj volt nekik, égtek a máglyák --, rendet is alapítottak, viszont ennek a gyakorlatnak a második világháború óta vége van.

Magánvallás nincs. Legalább egy kis közösség kell hozzá. A "magam módján hiszek" többnyire sóhivatal. A vallástalan misztikus benne van nyakig a hitetlenségben is, a torkig érő vízből pislog kifele. Azonban annak örültem, hogy Győrffy Ákosnál találkoztam azzal a gondolattal, amit én is régóta gondolok, hogy amint felmerül Isten létének vagy nemlétének, a hitnek vagy a hitetlenségnek a kérdése, az már veszett fejsze nyele, mert van egy olyan sáv, ahol ez nem tehető fel; teljesen értelmetlen ugyanis. Én ezt a sávot szeretném megtartani, az egyetlen olyan helyet, ahol esetleg megvethetem a talpam. Korántsem biztos, hogy sikerül. Mert ott semmi nem biztos.

Ez a sáv, ami felé most tendálok, nagyon csúszós és veszélyes, jól el lehet hasalni, tényleg olyan, mint a hegymászás, mozognak a bakancstalpad alatt a kövek. Ha van bakancsod. (Legyen!) Nem szabad letérni az útról, ami azonban nincs kirajzolva, és többnyire nem látszik. A homály -- bármennyire vágyom a tisztánlátásra -- hozzá tartozik. Nem javallott erőszakos mozdulatokat tenni az elkergetésére. Sőt jó, ha beengeded a homályt, hagyod elhatalmasodni rajtad.

A cél, ha van, az én elhagyása, az én megszűnése, ami be is fog következni. Én ezt absence-nek nevezem. Ilyenkor az alany nem tudja, hogy hol van és mit csinál. Önkívületben van. Nincs ebben semmi misztikus, mondhatni, nálam gyakran előfordul, ha mozgásban vagyok, akkor ilyenkor eltévedek, és arra "ébredek", hogy nem tudom, hol vagyok és hogy kerültem oda. A kiesett idő nem volt boldogtalan, nem minősíthető. Hisz nincs, aki minősítse. Ha egyhelyben vagyok, akkor a tér idegenszerűvé változik át. Például ez történt velem tegnap az m-i vasútállomás várótermében, arra "ébredtem", hogy egy hihetetlen helyszínen voltam, ami olyan, mint ez a váróterem, de mégis másutt van, ez akkor egészen szörnyű helyszín nyomát hagyta bennem. Repeső is lehet azonban az "utazás", olyankor boldogító ízt hagy hátra.

Győrffy Ákos említi a "tudat legmélyét", amit azzal egészítenék ki, hogy van "hely" és "idő" (mindkettő elég képtelen, bár beszüremkedhetnek képek, vagy képekben objektiválódhat) ahol a tudatalatti és a tudatfeletti találkozik. Tudatfelettinek az egyértelműen égi vagy kozmikus szférát nevezem, amit érezhetünk üresnek -- semminek -- vagy teltnek is. Régi meggyőződésem, hogy a semmi iszonyatosan gazdag fogalommá válhat az írás során, a költészetben és a meditációban.

"A hegyi füzet" kontemplatív próza, és te is szokták ilyeneket írni, Zoli. Én is szokok. Nagyon rossz régi magyar szavak vannak rá az irodalomelméletből, kegyességi iratnak vagy lelkiségi irodalomnak vagy imádságos könyvnek, avagy prédikációnak nevezik a régimagyarosok (nagyon jó dolgok vannak ott elbújva, elég csak Bornemiszára utalni), a németben sokkal találóbban nevezik az ilyet "Andachtsbuch"-nak. Ebben benne van a "denken", gondolkodni szó is. A meditációnak és a kontemplációnak Pilinszky és Hamvas után nincs műfaja a mai magyar irodalomban. (Tolnai talán, ez külön megfontolás tárgya lesz.) Az esszé ennek a modern változata, annak egy sajátos válfaja, amit tűnődésnek nevezhetnénk. Az a vágyam, hogy írjak egy tűnődőkönyvet...

A kemény misztikus, mint amilyen Győrffy is, ugyanúgy megküzd a kísértésekkel, mint a régiek. Az önigazolás az egyik fő kísértés, aminek ellent kell állni. (A régiek is ezt csinálták, csak másképp nevezték.) A radikális önkétségbevonás -- szép szó ez az -- mellőzhetetlen, noha kurva, mert ilyenkor az én jókora bukfenceket képes vetni. A bűntudat kényes jószág, pont az vezet el az önigazoláshoz, ha kekeckedünk vele. Én azonban elengedhetetlennek találom, szembeszállva a pszichológiai jótanácsokkal; a bűnösség tudata nélkül nem tartom lehetségesnek az önismeretet.

A misztikusok nem annyira elszálltak, mint gondoljátok, az önismeret mindig tetemes része volt az az exerciciumoknak, a lelki gyakorlatoknak.

Az önismeret a filozófia és az irodalom közös, hogy úgy mondjam, funkciója. A kontemplációs próza kiélesíti ezt, világos, hogy önismeret híján nem lehetséges kontemplálni. Imádkozni sem, egyébiránt.

A misztikus alany -- vagy az intenzíven tűnődő alany -- nem kerülheti el a depresszióba könnyen átcsúszó melankóliát, amiként az elragadtatást, vagyis az extázist, az eufóriát sem. Széles az érzelmi fesztáv, idegőrlő is lehet, elég Van Gogh-ra gondolni, a festőmisztikusra. Az előbbit elmélyíti az a sebzettség, amit Győrffy Ákos többször emleget, s amit ma a "trauma" szóval csökkentenek, élnek vissza vele, tudományosítják vagy historizálják, de aminek szerintem a története delikátabb, és nem csupán lélektani eredetű. Vannak dolgok földön és egen a lélektanon innen és túl is. Amire én gondolok, az metafizikai sebzettség. Felvehet szociológiai, történelmi, pszichés jegyeket, de a misztikus alany szerintem jó irányba tapogatódzik, amikor metafizikai távlatba helyezi. Ezt a távlatot ugyan a rendelkezésünkre álló gondolati eszközökkel nem tudjuk felmérni, de sejtelmeink  lehetnek róla.

A természetbeni dolgok, a növények, állatok, kövek, égitestek segíthetnek betájolni. A szikla és a bolygónyi kövek. Havazni kezdett, és a macska kiült a második emeleti ablakpárkány -- mert ablakot nyitottam -- legperemére. Hihetetlen biztonsággal, jobban mondva biztossággal mozog. A kisujjában van a fizika, ami egyébként nagyon érdekli; még kicsi, és figyelmesen szemléli például, ahogy a mosógép csövéből a víz a kád lefolyójába iramlik, és bármely fizikai jelenséget. A növények is tévedhetetlen fizikai tudással rendelkeznek. A cica most belenyalt a hulló hópelyhekbe. Ez a tudás az embernél metafizikai hiánnyá vagy űrré tágul.

A fagyűlölet korában írom ezt, mert Magyarországon ez köszöntött ránk. A fák, az erdő, az állatok -- egyezek Győrffy Ákossal -- részint egy másik világban élnek és egy ismeretlen nyelvet beszélnek, ez minekünk metafizika és valami ősnyelv, amire csak akkor tudunk ráeszmélni, amikor az anamnézis pillanatait éljük, ami akár déja vu-nek is nevezhető. A táj, ha nincs agyonsértve, ha nem agonizál, mint mifelénk annyi táj, mindig egész. Erről is a festők tudnak "beszélni". A táj, az egész. Mondjuk, az egésznek a metonímiája, metaforája, szinesztéziája, irodalmiasan szólva. Az egészben látott táj egyúttal jelenés. Ez az, amikor a fizika és a metafizika egy mezsgyén összeér.

Győrffy Ákos azt írja, hogy "eszeveszett konokság", valami roppant erő -- mely roppantul össze is roppan gyakran -- készteti ennek az egésznek, az isteninek vagy az üresnek vagy a semminek a fürkészésére. Nagyon pontosnak érzem az "eszeveszett konokság" megjelölést. Nem okos dolog valóban ebben utazni, ami az okosság felfüggesztésére szólít fel, és a tudatlanságban ágyaz meg neked. Ami óhatatlanul elvisz a "tények látszata" felismerés centrumába, hogy attól kódulsz. És végig kell nézned a romlás tájképeit, a természet pusztulását, méghozzá szeretettel. Ha láttál már kiszáradt patakot, elszennyeződött ereket, kivágott fasorokat és kivágott ősfákat, ha láttad a zentai Tisza-partot a műanyaghulladékkal, akkor tudod, mire gondolok. A "nézők nélküli képek" kifejezés is a szóban forgó könyvecskéből származik. Vannak olyan képek, amelyek nem elviselhetők; olyanok vagyunk olyankor, mint a macska, mikor a süketet adja. És ezek azok a képek, amelyek mindig a hátunk mögött vannak.

Igaz, a "nézők nélküli képek" -- nem tudhatjuk, gyönyörűek is lehetnek.

A pusztulás tájképeit Győrffy Ákos -- és te is, Zoli -- egy-egy arcon is látja. A nyomorult, kiszolgáltatott, reménytelen arcok -- a hajléktalanokéi nála, a háború járta emberek nálad -- azok, akikből, hogy egy új szót alkossak most, a megszentségtelenítettség beszél. Ha nem tartjuk rajta a szemünket egy-egy percre az ilyen diszhumán tájakon, akkor ne gondolkozzunk az istenről. Ha a szóban forgó könyvben nem lennének ott a hajléktalanportrék és monológok, akkor az egész egy tonnával könnyebb volna.

A balgák és bolondok zsenialitását minden valamirevaló gondolkodó ember észre kell vegye. Nem idézem most a zseniális mondatokat a hajléktalan monológokból, mert azok a "hegy" kontextusában villantanak. Én felnevettem rajtuk, de nem gúnnyal, hanem örömmel hahotáztam magamban, hogy a mélyben mégis van valami! Kincstörmelék a sárban.

Az a mély, amit Győrffy Ákos jelez, nem ábrázol, csak jelez, nem emberi, és mégis embervájta. Te is abban a kráterban járkálsz; önkéntelenül jött most a nyelvemre Pilinszky.

Ákos inkább az "irgalom" szót használja, mint a "kegyelmet", és ezt megértem -- itt akkor lent vagyunk. És tűz és víz között vagyunk, sajnos ez a fajta írás nem engedi meg az optimalizálást, a nevezetes középútról letér. Talán szélsőségekre ragadtatná magát, ha nem lenne benne az áhitat, az Andacht, a gondolat, mely a nemtudásból táplálkozik. Az Andacht-ról az ihletre asszociálok, ami maga az elcsíphetetlen. Kirekesztették ezt a fogalmat is ma, pedig az akarással el nem érhetőt jelöli, pótolhatatlanul. Ha nincs, nincs, pontosan tudjuk.

A születésnapi levélféle délelőtti részét ezennel befejezem, szünet következik.

Tegnap depressziós rohamom volt. Noha ez, meglehet, coincidentia oppositorum, hiszen a depresszió mozdulatlanságot, a roham pedig mozgást feltételez. És ezt nem is tudtam, most látom a szótárban, hogy ez a kifejezés nem csak az ellentétek egybeesését jelenti, hanem "a földi ellentmondások fölemelését a végtelenbe, az istenibe". Azaz tudtam, csak nem definiáltam.

A m-i vonatút után, sőt már közben, már a m-i váróteremben, sőt már az egyetemi könyvtárban elkezdődött.  Vagy menjek még korábbra? Mikor kezdődött? 
Ha röviden össze akarnám foglalni, akkor azt mondanám, hogy a hivatalosság váltotta ki. A hivatalosságra pedig, mindenki azt mondja, szükség van, a hivatalos szertartásosságot -- amit tapasztaltam -- vannak, akik szépnek tartják. Ünnepélyesnek, meghatónak. Nos, én úgy reagáltam rá, önkéntelen, ahogy mondtam. (Most az is eszembe jut, lehet, hogy Kafkát ez hozta ki a sodrából.)

Egy depressziós roham olyan, mint a rosszullét, gyomorforgással, "fejforgással" jár, sőt én még vacogtam is bele a melegben. És nagy löketekben szürke tömegek vonultak. Gyertyafénnyel, csellózenével sem tudtam elejét venni -- vagy véget vetni neki, olvasni nem bírtam. Korán lefeküdtem, és el tudtam aludni. Égve hagytam a mécsest.

Reggel azzal kezdtem a napot, hogy a misztikáról gondolkodtam egy olvasmányom kapcsán. A misztikáról mint Magyarországon -- magyar nyelvterületen -- teljesen használhatatlan kifejezésről. Mert fellengzősen hangzik a magyar kultúrában, ahol nincs kultúrája. Pilinszkyhez kötik legföljebb, aki a keresztény vallás eszköztárával élt, ez az eszköztár pedig valóban kevéssé használható. Vagy Hamvashoz, akit nem szeretnek, mert hiányzik nála a szakirodalmi eszköztár, és nem veszik észbe, hogy a könyvtárát lebombázták, és hogy aztán könyvtár nélkül élt az isten háta mögött. Hát ezért nincsenek meg a pontos forrásai, és ezért általánosak az állításai. Ezért apodiktikus, mert nem ülhetett le kutatni, a felhőket nézni ülhetett le.

Egyszóval sajnos a misztika mint fogalom nem létezik a magyar nyelvben, csak a torz variánsai. Én is csak azért tudom ezt, mert fiatal koromban behatóan foglalkoztam a legfejlettebb változatával, a spanyol barokk misztikával, ami már a dekadál, egy túlérett változat. Ha megérem, talán föl fogom újítani azt az egészében sosem publikált esszémet, ha ugyan megvan valamilyen régi digitális változatban, amit, félő, nem fogok tudni konvertálni. De a misztikához ez is hozzá tartozik, hogy elvész.

A misztika azért is idegen a mai magyar diskurzusoktól -- fejlettebb kultúrákban ez nincs így! -- mert a semmi/minden, pillanat/örökkévalóság, jelenlét/nemlétezés, ismerős/ismeretlen, mindig/soha ellentétpárokban gondolkodik, valóban coincidentia oppositorumokban. És azért, mert mindig kilép az aktuális kultúrából, Szent Terézék is végig eretnekgyanúsak voltak, és az inkvizíció rajtuk tartotta a szemét. Pilinszky is kilépett. Hamvas is. Viszont közel van a természethez, nem a romantikus, hanem az ősi értelemben vett természethez, mondjam úgy, a kövekhez, a fák belsejéhez, az ég túlnanjához. És persze istenkereső, nagyon vidám, hogy ezt a szót sem lehet ma magyarul használni. Úgy istenkereső, hogy a megvan--nincs meg ellentétét veszi, és ez nem nélkülözheti a feszültséget.

A misztikus feszültség különös dolog, mert a nyugalom körül vibrál. Ez a nyugalom a halálközeli nemlét is lehet. Nagyon sötét színezete is lehet, de nagyon világos is. Az ellentétek a misztikusban nagyon élesek és fájdalmasak tudnak lenni. A misztikus igazából nem tudja megragadni, amit céloz, vagyis amire ki van feszítve. Ezt a megragadhatatlanságot sem szeretik benne. Ha szavakról van szó, mert a festészetben a misztika mindennapi tapasztalat és tárgy, és a festészet ábrázolni tudja azt, ami misztikus.

 (Ez egy Emil Nolde.) De néha még a fénykép is, sőt még a szobrászat is. A szavak azonban nem. Soha. De próbálják, essaiez, mert ez a szó, puszta törekvés. A leírhatatlan, kimondhatatlan, és a leírás rettenes kényszere is része a nevezett feszültségnek.

Misha Maisky, a csellós a mai napom zenésze.

Folytatom.

Azért sem bírják a magyarok a misztikát, mert a tudatlanság a kenyere, a magyar pedig ezt a szót sem fogadja el, amiként magyarul az "alázat" szó is használhatatlan, pedig enélkül nehezen fogunk zöld ágra vergődni. A tudatlanságot ugyanis fel kell fogni és el kell fogadni, aztán talán megismerni is lehetséges lenne. Ezek a gondolatok Győrffy Ákos "A hegyi füzet" című könyvecskéje kapcsán aktualizálódnak bennem, amihez ma kellemes feladat fűz, és ha szabad valamit kívánni a születésnapomon, akkor ilyen kellemes -- a hivatalosságtól mérföldnyi távolságokra lévő -- feladatokat kívánnék magamnak. De a te könyved is itt van a pakliban, Zoli, A dögeltakarító, mert ebben a januári latyakban, ami ma rám köszöntött, látni vélem azokat az úttesteket, amelyeket ábrázoltál, az állati tetemekkel, és azokat a szegény fickókat, akikre ezek rá lettek bízva.

A misztika a mai embernek lassú, miközben hihetetlen gyors mozdulatokat is tesz. (Mint egy ecset.) A képzőművészeten kívül ez az egy "diszciplína" (a spanyol misztikusok annak tartották) az, ami össze tudja rántani az ősidőket a mával. Gondolj arra, Zoli, amikor elébed kerül véletlenül egy antik cserépdarab képe. Egy pillanattöredékre -- amíg el nem kezdünk reflektálni -- valóban ott az az ősidő. A reflektálás azonban megszünteti a misztikus élményt, ahogy én is most azt teszem, miközben körülírni szeretném.

A szorongás, a zavarodottság, ami kétségbeeséshez, ez pedig türelmetlenséghez vezet -- pedig egész más állapotra lenne most szükség -- szintén mindig itt a küszöbön, és azt már át is lépi, annak a tudatában, aki ilyesmivel foglalkozik. Mert a misztikus nem csak megéli ezeket a dolgokat, hanem foglalkozik is velük, mert iszonyú meggyőződése támad, hogy ezek nagyon fontosak, és hogy az egész életét ilyesfajta tanulmányokra kellene rászánnia. Ez a fontosságérzet semmivel sem indokolt.

Nem ő akarja ezt "csinálni", nem én akarom, hanem ez mintegy parancsba van adva, a kanti kategorikus imperativusz egy megmagyarázhatatlan ősmintája gyanánt működik. De mivel logikátlan, ott fogunk teremni az őrület közelében, és talán ezért is kapaszkodunk az írásba, a logoszba, mert nem kívánunk oda átszabadulni vagy átzárulni. Én ugyan dicsérhetem az őrületet -- Győrffy Ákos prózájában is a hajléktalan bolondok őrült beszéde a zsenialitás morzsáival van teli --, és valóban állítom a gyerekek, a bolondok és a költők rokonságát, ez a szférát azonban egy hajszál választja el a zártságtól, a bezárulástól, amitől óvakodom. És egyúttal a tisztánlátás a vágyfantáziám. Akár a szenvedélyem. Ezért, nem másért megyek fel a hegyre újra meg újra.

A szorongás a klasszikus misztikusok életérzésében is egészen fantasztikus méreteket ölt, és akárhogy is lenézi őket a magyar, a misztikusok a szorongás legnagyobb filozófusai. Szomatizálnak is rendesen, kiüt a testükön is. A szorongás java a gyomrot forgatja föl, ahogy József Attila írja: 

Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgok, ha fekszem
s egyedül. Már mindent merek
de nincs értelme semminek sem.
(Bukj föl az árból)

József Attila nem volt misztikus, ő költő volt, a misztikusnak nincs műfaja, és nincs szakmája sem, hacsak nem apáca, szerzetes, pap vagy filozófus, ez utóbbit a szó nem hivatásos értelmében értve. Vagy író, de szinte műfajtalan.

Ami pedig Győrffy Ákost illeti -- és néha téged is, Zoli --, ki kell térni a "vallástalan misztika" általam kreált fogalmára, bár lehet, hogy valaki már kitalálta. Ez eszköztelenséget is jelent -- mondjuk Pilinszkyvel szembeállítva, aki azért írt egy "kánon kívüli" Apokrifet --, ami a teljes elveszettségbe belesodorja az alanyt. Manapság, amikor az egyházak végképp és definitive lejáratták magukat, ez az elveszettség nagyobb erejű, mint régebben. A vallástalan misztikusnak semmi fogódzója nincs, az "Isten" szó sem fogódzója. Ha tud imádkozni, azt csak titokban teheti, a saját legmeghittebb világában, ahol senki sincs jelen, hangzó szavak nélkül. A spanyol misztikusok még megpróbáltak jóba lenni az egyházzal -- muszáj is volt nekik --, rendet is alapítottak, viszont ennek a gyakorlatnak a második világháború óta vége van.

Magánvallás nincs. Legalább egy kis közösség kell hozzá. A "magam módján hiszek" többnyire sóhivatal. A vallástalan misztikus benne van nyakig a hitetlenségben is, a nyakig érő vízből pislog kifele. Azonban annak örültem, hogy Győrffy Ákosnál találkoztam azzal a gondolattal, amit én is régóta gondolok, hogy amint felmerül Isten létének vagy nemlétének, a hitnek vagy a hitetlenségnek a kérdése, az már veszett fejsze nyele, mert van egy olyan sáv, ahol ez nem tehető fel; teljesen értelmetlen ugyanis. Én ezt a sávot szeretném megtartani, az egyetlen olyan helyet, ahol esetleg megvethetem a lábam. Korántsem biztos, hogy ez sikerül. Mert ott semmi nem biztos.

Ez a sáv, ami felé most tendálok, nagyon csúszós és veszélyes, jól el lehet hasalni, tényleg olyan, mint a hegymászás, mozognak a bakancstalpad alatt a kövek. Ha van bakancsod. (Legyen!) Nem szabad letérni az útról, ami azonban nincs kirajzolva, és többnyire nem látszik. A homály -- bármennyire vágyom a tisztánlátásra -- hozzátartozik. Nem javallott erőszakos mozdulatokat tenni az elkergetésére. Sőt jó, ha beengeded a homályt, hagyod elhatalmasodni fölötted.

A cél, ha van, az én elhagyása, az én megszűnése, ami be is fog következni. Én ezt -- ami eltarthat egy ideig -- absence-nek nevezem. Ilyenkor az alany nem tudja, hogy hol van és mit csinál. Önkívületben van. Nincs ebben semmi misztikus, mondhatni, nálam gyakran előfordul, ha mozgásban vagyok, akkor ilyenkor eltévedek, és arra "ébredek", hogy nem tudom, hol vagyok és hogy kerültem oda. A kiesett idő nem volt boldogtalan, nem minősíthető. Hisz nincs, aki minősítse. Ha egy helyben vagyok, akkor a tér idegenszerűvé változik át. Például ez történt velem tegnap az m-i vasútállomás várótermében, arra "ébredtem", hogy egy hihetetlen helyszínen voltam, ami olyan, mint ez a váróterem, de mégis másutt van, ez akkor egészen szörnyű helyszín nyomát hagyta bennem. Repeső is lehet azonban az "utazás", olyankor boldogító érzést hagy hátra.

Győrffy Ákos említi a "tudat legmélyét", amit azzal egészítenék ki, hogy van "hely" és "idő" -- mindkettő elég képtelen, bár beszüremkedhetnek képek, vagy képekben objektiválódhat -- ahol a tudatalatti és a tudatfeletti találkozik. Tudatfelettinek az egyértelműen égi vagy kozmikus szférát nevezem, amit érezhetünk üresnek -- semminek -- vagy teltnek is. Régi meggyőződésem, hogy a semmi iszonyatosan gazdag fogalommá válhat az írás során, a költészetben és a meditációban.

"A hegyi füzet" kontemplatív próza, és te is szokták ilyeneket írni, Zoli. Én is szokok. Nagyon rossz régi magyar szavak vannak rá az irodalomelméletből, kegyességi iratnak vagy lelkiségi irodalomnak vagy imádságos könyvnek, avagy prédikációnak nevezik a régimagyarosok (nagyon jó dolgok vannak ott elbújva, elég csak Bornemiszára utalni), a németben sokkal találóbban nevezik az ilyet "Andachtsbuch"-nak. Ebben benne van a "denken", gondolkodni szó is. A meditációnak és a kontemplációnak Pilinszky és Hamvas után nincs műfaja a mai magyar irodalomban. (Tolnai talán, ez külön megfontolás tárgya lesz.) Az esszé ennek a modern változata, annak egy sajátos válfaja, amelyet tűnődésnek nevezhetnénk. Az a vágyam, hogy írjak egy tűnődőkönyvet.

A kemény misztikus, mint amilyen Győrffy is, szintúgy megküzd a kísértésekkel, mint a régiek. Az önigazolás az egyik fő kísértés, aminek ellent kell állni. (A régiek is ezt csinálták, csak másképp nevezték.) A radikális önkétségbevonás -- szép szó ez az -- mellőzhetetlen, noha kurva, mert ilyenkor az én jókora bukfenceket képes művelni. A bűntudat kényes jószág, pont az vezet el az önigazoláshoz, ha kekeckedünk vele. Én azonban elengedhetetlennek találom, szembeszállva a pszichológiai jótanácsokkal, a bűnösség tudata nélkül nem tartom lehetségesnek az önismeretet.

A misztikusok nem annyira elszálltak, mint gondoljátok, az önismeret mindig tetemes része volt az az exerciciumoknak, a lelki gyakorlatoknak.

Tegnap valamit kínlódtam a számítógéppel, és az egész napom elbaszódott emiatt, késő éjszakáig vacakoltam és káromkodtam szépen. Alig tudtam megoldani a bibliográfiai szoftver kérdését, muszájból, felemásan, közben újraindítások, egy komplikált fordítás elvesztése, ilyenek. Éjfélkor altatót kellett bevennem. Az éjszaka apámmal álmodhattam, mert reggel arra ébredtem, hogy digitalizálódás nélkül akarnék meglenni, úgy kellene élni, mint a megboldogult apám, aki kint volt mindig a Duna-parton, a csónakjában vagy a fák között, tett-vett, a növényeket agyusztálta, figyelte az időjárás változásait, pecált, dolgozott a földdel, a vízzel, fát gyűjtött télire. Virágoskert, szedres, piciny konyhakert, sárga tökvirágok. A hatalmas, borzasztó erőteljes Duna Bezdánnál, ahogy a legszebb ívben kanyarodik le Mohács alatt, Batinával szemközt. Fűnyírógéppel a markában lett rosszul. Nyitott arca volt, egészen nyitott, a szeme kékesszürke. Álmomban szépnek, világosnak, figyelmesnek láttam az apám arcát. Szabad levegő érte, nappali fényben fürdött.

Reggel pittyegett a gép, persze, hogy fel kellett nyitni a laptop fedelét, egy napig sem lehet csukva hagyni, hiszen jönnek az emailek, ez a munka, az a feladat vár, és már az irodalom is a géphez köt, a géphez köt már a Szerbiában élő lányom is, innen értesülök arról, hogy az álmon túli világban mi a helyzet. Ha most elutaznék a nagyvilágba, ki az erdőbe vagy a hegyre, akkor bizony a mulasztásaim nagy bajjá halmozódnának föl, és a praktikus életvezetésembe olyan galibák keletkeznének, hogy az na.

A facebookom első bejegyzését olvasom. Darko Cvijetićnek ma van a születésnapja. Darko Cvijetić egy boszniai, prijedori költő, író és színész, akinek csodálatos honlapja van, jobbnál jobb -- világszínvonalú -- válogatásokat tesz közzé filozófiából, irodalomból, és már régóta nézegetem a verseit, jegyzeteit. Átélte a boszniai háborút. Ennek nyoma minden sorában ott van. Most is kinn volt egy jegyzete, és annyira megragadott, hogy azonnal, de azonnal, még pizsamában, azon melegében lefordítottam. Idemásolom:

Darko Cvijetić: Jegyzet a szétmorzsálódásról

 A Talmud szerint az angyalok dicséretet zengenek az Úrnak, és azonnal eltűnnek a semmiben. De rögtön megjelennek ismét és énekelnek, eltűnnek, dalolnak, elégnek, megint megnedvesítik hamutól érdes torkukat, és újra fölzengenek.

Én a tükörrel, a szöveggel teszek ilyen köröket.

Eltávolodom, rekreálom, rekonstruálom a tükörmásomat, és abban a pillanatban elmerülök benne. Ez az a huzat, amit a színházi függöny lebbenése őriz, a világ nihilizáló ereje.

Levegő, a levegő maradéka, a hangok közti lélegzetvétel a lábatlan néger szakszofonjának sikoltásában.

Lejátszatlanság, elfáradt hangsorok.
A szőr kihűl, amint lemeztelenedik a nyak.

Az embrió benőtt körmű mutatóujja már utat mutat valakinek.

Már tapogatja ujjbegyével a puska ravaszát. Szétvágni az izmot annyira, hogy énekre nyílhasson a száj. A saját távollétem lenni a versben.

Kanadában egy srác a költészetemből fog doktorálni. A verseim háborúellenes diskurzusából, mint mondja.

A gyászszertartások ideje, a hús higiénikus öblögetése boncolás után. Akácok a hallottkém szobájának ablakában.

Mégis, ez a boncolási szándék már a szövegekben is megvolt. Úgy látszik, számoltam a hús megfürdetésével, mielőtt földet érne, az előírásokkal, amelyek megszabják, hogyan kell eljárni a bomlással.

A távollétnek vége szakadt, és a száj ismét a beszéd felé támolyog. Hamarosan megszületik a kimondás, a szünetet áhító ima, majd a csöndszakasz.

A tér, ahol a távollétem befészkeli magát, ahol összegömbölyödve hallgat a sikoly előtt. Csak a feledékenység engedi meg, hogy a szöveg megmaradjon. A feledékeny isten húst lát az angyalokban is.

Hogy borzasztóbban tudják őt megénekelni.

 

Danyi Zoltánnak van egy blogja, az a címe, hogy "A kertész naplójából". A mai blogbejegyzése egyetlen mondat volt.

Ma teleraktam egy kamiont rózsákkal.

Ennyi, a többi tér üres, sötét. Ez az egy mondat azonban nagy teherbírású, és sok mindent hordoz a hátán. Nincsenek jelzők, nincs metafora, a mondat a lehető legegyszerűbb; ténymegállapító. Tényközlés egy üres naplólapon. Lehetne az egy üres nap, vagy egy üres élet is, ahogy a kamion is üres volt korábban, hirtelen azonban -- az olvasó szempontjából hirtelen -- megtelik rózsákkal, kuszán, egymásra hányva, kaotikusan, legalábbis én így látom, és ki-ki úgy látja, ahogy. Nem virágos rózsaszálakat látok, hanem virágtalan rózsaszárakat, töveket, millió tüskét. Ezt a képet én szürkének látom a télben, a barnától a feketéig, szürkésfehérig. A kamion szó a piszkot, koszt, szennyezettséget idézi föl bennem, a vasat, a fémek hidegét és, ezúttal, csúnyaságát, még a döndülését is hallom, a kopár, horpadt fémzajt. Mint a repedt fazék. Ahogy dobálja fel rája az árut.

A rózsa itt áruvá válik, az összekötözött, tán dróttal vagy spárgával összekötözött rózsatöveket elszállítják messzire, ahol majd úgy alakul a sorsuk, ahogy. A Mester (ő most a Danyi Zoli) csak ezzel a transzporttal foglalkozik most, az a dolga, hogy fölhányja a platóra a rózsáit. A Mester most egy transzportmunkás, egy rakodómunkás.

A kamion szónak tág az asszociációs tere. Számomra először is csúnya jószág. És piszkos alkotmány. Aki olvasta a Mester regényét, A dögeltakarítót, az tudja, hogy ott is ilyesféle járművel, ami akkor furgon volt, szállították el a munkások az utakról a döglött állatokat. A "furgon" szónak már a hangzása is borzasztó; a regényben állati exkrementumoktól iszamós. Az elszállítás fogalma, sejtelme is itt van ebben a mondatban. Mindenfélét lehet transzportálni, marhát, répát, embert, cserepeket, homokot; dögöket; a kamionnak mindegy.

Rózsát, azt ritkábban transzportálnak az emberek, bár ki tudja. Nem a virágüzletben terem a rózsa. A rózsa is transzportált anyag. Az ember is transzportált anyag volt a háborúkban. A Ciklon-B gázt zárt teherautókban próbálták ki először és legkorábban, mégpedig a Belgrád melletti koncentrációs táborokban, amikor még nem voltak gázkamrák, 41-ben, ha jól emlékszem; ezzel a tárggyal is foglalkoztam, megvannak a pontos adataim.

Talán mert most is egy háborús regényt olvasok, Zoltán Gábortól az Orgiát, ahol szintén fontos szerepet játszik a szállítás, mely egy Adler teherautóval vagy hasonló járgánnyal történik, elég eleven bennem a kamion képe. De a "transzport" szó ettől függetlenül is -- bár eztán már nem fogok Zoltán G. regényétől függetlenül gondolkodni a második világháborúról, és Budapestről sem -- bennem igen rossz asszociációkat ébreszt. A "transzport" szót örökre megfertőzte az, amit a zsidókkal és más ártatlan emberekkel műveltek a második világháborúban. De a Mester furgonja is örökéletű járgánnyá vált a képzeletemben. (Így jár egy irodalmár. Hála Istennek irodalommal foglalkozhattam egész életemben, kivételezett szerzet vagyok, így a nyelvnek és a létnek olyan sávjába van bejárásom, merem mondani, a legkényesebb, legvalóságosabb, legizgalmasabb, legszebb sávjába, ahova sehogy máshogy el nem juthat az emberfia. Csak az irodalom járművével.)

A rózsa szóban is ott van szinte minden, a szépség, a tökéletlen tökéletesség, a költészet, a rózsa a metaforák királynője, de még a filozófiáé is, amennyiben a filozófia a csodálkozás szülötte. Platón szerint legalábbis. Azért gondolkodunk, mert el vagyunk telve ámulattal. Vagy mert elcsodálkozunk valamin, meg vagyunk rökönyödve, Barthes szerint meg vagyunk hökkenve és el vagyunk bűvölve. A rózsa a formák és a színek anyaszimbóluma. Anyagában a legnagyobb finomság -- szirmok --, és a kegyetlenség, a durvaság -- tüskék -- találkoznak. Elég kimondani azt a szót, hogy "rózsa", az ember máris el van bűvölve. A természet, a Teremtő megteremtette, a vallás és a költészet pedig fölavatta, ábrázolta, minden szirmát jelentésekkel ruházta fel. A jelentéseket lecsupálta, aztán másmilyenekkel ékítette őket. A rózsa: költészet, mindkét teremtőé, az istené és az alkotó emberé egyszerre. A paraszté, a polgáré, a papoké és a katonáké, nőké és férfiaké, forradalmaké, Szűz Máriáé és a Marikáké. Mezőn, kertben és festményen.

Namármost ezek a rózsák kusza halomba, mint József Attilánál a farönkök s a szén, kerülnek föl a kamion platójára. Vagy, mondom, összekötözve. Talán spárgával, mint Zoltán Gábornál a zsidók csuklója, csak azokat sokkal szorosabbra kötözték. A szirmok ilyenkor, a transzportnál, már nincsenek rajtuk, elhullottak és lekaszálták őket. A rózsakertészet -- a Mester is ezzel foglalkozik mint író és mint magánember is -- keserves "műfaj", nincs kímélet, én, az irodalmár gyönyörködhetek a rózsákban, de a kertész és a szállító nemigen, ők bánnak a rózsákkal, és a kertészre még a rózsák elpusztításának feladata is ráhárul, igaz, a tövek fel fognak majd éledni valahol egy másik udvarban, kertben, talán egy másik országban. A rózsa pénz most.

A szállításra kerülő rózsák esetében már a tüskék a dominánsak, és egymást szúrják, döfik ezek a tüskék. A rózsaszárak belemerülnek a kamion csúnya színeibe, a növény a fémen csattan. A Mester egy mondatában ott a rózsa egész életútja. Amikor még szép volt, zsenge volt, pompás és illatos, amikor lefejezték, amikor dobálták, mint a tetemet, és az is ott sejlik, amikor majd megvásárolják, elültetik, meggyökerezik, és majd egyszer megint szép rózsa lesz belőle.

A Mester most az egyik legsötétebb fázisban segédkezik, intézkedik, ténykedik. Az ő fejében azonban ott az Egész út. Tekintet nélkül erre az Egészre, most lehajol, fölveszi, dobja, lehajol, fölveszi, dobja, most a rózsa: tetem. Tetemek tömege hever a kamionon.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindegyik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

József Attila Eszméletének negyedik szakasza szóról szóra igaz ebben az egy mondatban, illetve a képben, amit az olvasó lát, ha rendesen elolvassa.

Ez egy irodalmi mondat, A kertész naplójából való, sötét alapon olvasható. Így aztán a tény -- az irodalomban -- megtelik élettel, vele együtt halállal is, érzéki részletekkel -- a rózsa tüskéit és elhullt szirmait is látni, a kamion zöldesszürkéjét, piszkosbarnáját, érezni a kamion benzinszagát --, feldúsúl, mint a rózsa. "Rendesen" elolvasni az irodalmi mondatot annyi, mint hagyni megtörténni ezt a fölszivárgást, a szavak dúsulását, hagyni hatni a mondat ritmusát. Ami itt egyetlen lejtés, lefelé ível a ritmus. Ma teleraktam a kamiont rózsákkal. Egyre mélyebb. És pont.

Mivel aki ezt a mondatot leírta, maga a kertész, mint a cím mondja, így föltehető, hogy amikor ezt a mondatot leírta, ő maga is elcsodálkozott azon, ahogy a tény egy világgá változik át. Annak hatására, hogy kopáran leírta. A szavak és a szavak kompozíciójának, kopogásának hatására. Mert ez is kompozíció ebben a kontextusban -- ilyen egyszerű. Ilyen dísztelen, rövid ideig tartó. 

Hogy akkor ilyen egyszerű.
Arra gondolt, hogy akkor ilyen egyszerű.
Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.

Ez az Emlékiratok könyvének fináléja, az utolsó három mondat. Egy rém bonyolult regény utolsó, egyszerű mondatai. Amelyek itt a végén akár egy impromtu. Az éjszakába hajló alkonyatban.

A Mester is hosszú műveletsor után írhatta le ezt az egyszerű, kurtábbnál kurtább mondatot. Mint kertész, végigkövette a rózsák életét tavasztól télig, sőt asszisztált is hozzá, asszisztens volt a Mester tavasszal, nyáron és ősszel, mígnem a fölrakodásnál segédkezett. Jó kertészként nyilván metszett, nyesett, vágott, tört. De a végén, amikor ezt az (egyik) utolsó mondatot leírta, akkor író volt, A kertész naplójának írója, aki egy mondat erejéig megszabadult a kötöttségektől, attól az élet-halál-folyamattól, amelynek jó vagy rossz "kertésze", segédje, munkása, intézője volt.

Egyetlen mondatba belefért most négy évszak. Belefért jókora adag történelem. Anyagok. Az ő saját erejének a kvintesszenciája. Öröm és bánat és tikkadás, ki hogy olvassa. Ebben a mondatban nincsenek érzelmek sem. Azok az érzelmek kerülnek belé, amelyeket belerakunk, vagy azok a képek, sejtelmek, amelyekkel megajándékoz bennünket a mondatba -- logoszba -- hajtott nyelv. A rózsa életének logikáját mi adtuk meg. Elpusztítottuk. Eladtuk. Újra fog kelni.

Hát ezért imádom az irodalmat.

Sok a hasonlóság, és sok a különbség, mint mikor egy ember fiatalkori és idősebb kori fényképét nézzük eltűnődve. Ha azonban az egyik arc valós, egyirányú lehet csak a kapcsolat, az nem fordulhat elő, hogy a fiatal van előttünk, és az időskori fényképét nézzük; kizárólag fordítva. Közben visszavonhatatlan és onnét előreláthatatlan világfordulat történt, elmúlt egy kor, és egy olyan következett, melyről fogalmunk sem volt. Mint azt Nádas többször is elmondta, az Emlékiratok könyvének fő témája és vágyfantáziája a szabadság; a fordulat után azonban az ilyen vágyfantáziálás lehetősége végképp a múltté lett.

Nádas együtt öregedett ezzel a világfordulattal. A Párhuzamos történetek szerzőjének már nincsenek vágyfantáziái. Így aztán a stílus is megváltozott, nem egyszerűsödött le az írásmód, de kimértebbé, szárazabbá, markánsabbá vált, ahogy egy arc is elveszíti hamvasságát és reményteliségét. Egyáltalán nem értékelhető, hogy melyik stílus a jobb.

Az Emlékiratokat ma olvasni kész gyönyörűség, esztétikai élvezet; a Párhuzamosok közvetlenebbül kéri az olvasótól a gondolkodást. Az utóbbiban például elképzelhetetlen egy ilyen mondat-, illetve bekezdéskezdet: “Szép óezüst tartóban gyertya égett az asztalon…” és la-la-la, Melchior élvezettel és “gondosan” vacsorál az őt látó szemének szerelmes fényében egy hosszú, bársonyos bekezdésen által. Ez a szerelmes fény a Párhuzamosok elbeszélőjének szemében már nincsen meg, a tenyerében sem a bársonyosság -- leírni leírja, de nem “ég az asztalon”.

Gyönyör olvasni ezt a fénysugárzást, mely mára eltűnt, de szöveg megőrizte. Az idősebb olvasót, mint engem, a nosztalgia is kerülget, különösen annak fényében, hogy volt egyszer egy folyópart valahol a személyes emlékezetben az idők mélyén, ahol valaki, aki szeretett, felolvasott nekem a Jelenkorban frissen publikált regényrészletből. Az az érzésem, hogy hajdanán jobban tudtuk szeretni a szövegeket. Az Emlékiratok, mely az emlékezetben, das Gedächtnis, őrzött fényekről szól, most már maga is az emlékek mélyebb rétegeiből merül föl. Ez szerintem nem csak rám személyesen lehet érvényes, hiszen a regényből egy más kor más hangoltsága, hangulata és érzékenysége, szenvedélye szólal.

A Párhuzamosok szövege ugyanilyen komplex, dús, annak is minden porcikája összetett, de az Emlékiratokban itt a folyékony arany, a Párhuzamosokra pedig a visszfények jellemzők. Mindkét regény rendkívül reflektált, hirtelen nem is tudnék mondani a világirodalomból hasonlóan sűrítetten és sokoldalúan reflektált, ennyi nézőpontból egyszerre megvilágított prózát, az Emlékiratok ezenkívül azonban megittasult is, a Párhuzamosok pedig józan, mint Hölderlin hattyúinak vize.

A szabadságvágy is elmúlik, a vágynak a vágya is elpárolog. Az élet felén túl lassú, de alapos világszemléleti fordulat megy vége, a remények természetes módon elapadnak. Nem biztos, hogy szomorúbbá válik ettől az ember, lehet, hogy derűsebbé. (Magyarországon ennek a fordulatnak még nagyon keserű leve is van, de a Párhuzamosokon ez még nem érződik.)

Van az Emlékiratokban egy jelenet, amelyben Melchior francia barátja, aki a szabad világból ruccant át Kelet-Berlinbe, a színház előcsarnokában hetykén kijelenti, hogy ő bizony kommunista és marxista és hisz. Röhejes jelenet, melynek uszályában ott az egész akkori világrend. Hogy ma is ugyanúgy föl lehet nevetni rajta, mint akkor, az azt a plusz tapasztalatot jelzi, amivel mi, kelet-európaiak most is rendelkezünk. Volt szerencsénk úgy megöregedni, hogy közben teljes világfordulat is végbement, csak még nem nagyon tudtuk megfogalmazni és átadni ebbéli tapasztalatunkat.

Az a szabadágvágy és szabadságképzelet, ami az Emlékiratokba bele van hímezve, aranyszálak gyanánt, a mi történelmünk, a mi lelkületünk kikopott része, ahogy a régi szőnyegek kopnak, úgy. Már-már azt gondolom, hogy az Emlékiratoknak antik jellege és értéke van számomra.

Az Emlékiratoknak, akár az újabb regénynek — vagyis zip-formátumban tömörített regényciklusnak — remek címe van, hiszen az eleven elbeszélői emlékezet szövi olyan szépségesre ezt a regényt, miközben az utóbbit sokkal több elbeszélői tudatosság ritmizálja és teríti széjjel. Az életműnek ez a regényes vonulata pontosan a hölderlini vers grammatikájára jár:

Az élet fele

Sárga körtéivel csüng

s vadrózsákkal befutva

a tóba a part,

ti szépséges hattyúk,

kik ittasan a csóktól

merítitek

fejetek a józanság szent vizébe.

Jaj nekem, hol lelek

virágot télen, és hol

napsugarat

s árnyékot a földön?

Szótlan s rideg

a fal, s csörgése hallik

szélkakasoknak.
                           Friedrich Hölderlin (1802)

                           Bernáth István fordítása

És most igen sok gondolkodnivalóval ajándékoz meg ez a felismerés, mely engem személyesen is érint, de talán minket is. Hány évtized telt le? És az időt regényszövet itta be.

                                          Nádas Péter fényképe

Nádas Péter mármint. Számos szerencsétlenség után egy szerencse is érte életében, amikor megvásárolhatta, no nem a fát, nem is a földet, hanem a telket, a négyszöglöket, ahol a fa magasodik, terebélyesedik. A fa nem az ő tulajdona, ezt pontosan tudja, és épp ezért nagy tiszteletben részesíti az élet(e) fáját, és megpróbál valamit átadni belőle nekünk. A vadkörtefa, melyre nem mondanám, hogy öreg, hanem ősi, azóta elhíresült, de senki más nem ismeri, csak ő meg a hallgatag felesége. Néhány részletet átadott nekünk, olvasóknak a fa életéből, és a fényképekkel valahogy az „egészet” is megpróbálta közvetíteni, ámde ahhoz, hogy ahhoz a fához közelebb kerüljünk, vele kellene élni huzamosan, mert egy fa életét nem lehet néhány mondattal és képpel közölni, a fa az idővel beszél. És egyénisége van, ez világos, ha megnézegettük a fa-fényképeket.

Ő maga ritkán beszél róla, a „fasz” szót bizonyára sokkal többször leírta, az nem szent. (Akármilyen személyes, univerzális, filozófiai, élettani stb. stb. jelentősége is van.) Miközben a faszt elemzi, a fa titkát óvatosan kerülgeti, pedig ez az aztán igazán nyilván-való titok. Csak többnyire nem veszünk tudomást róla, mily rengeteg fával és fa között élünk és halunk, mint ahogy általában nem látjuk a titkainkat, hiszen mi magunk is azok vagyunk – a fa a vakfoltunkra esik, mint az „én” is. (A fasz, az éktelenül jelenvaló. Azt nem volt olyan nehéz megírni, elég volt hozzá egy közönséges tabuszegés.) Persze reflektálhatunk a vakfoltunkra is, csak ez bonyolult. (A makori fapusztítás épp a reflektálatlanság újdonat kultúrdivatjából következik, többek között, na meg a közönséges humán gonoszságból is.) Nádas épp ezt próbálja -- essayez -- regényesen és esszéisztikusan is, hogy a vakfoltra, meg a nyilvánvalóra is fény essék. Ezért fényképezett.

A fához való tudatos és tudalalatti ragaszkodásában Nádasnál az is közrejátszik, hogy ő a humánt nem választja le az animálisról, a biológiairól és a geológiaról, a kozmikusról (vagy kaotikusról) sem.

Mint tenger, reng az éjszaka,
növényi szenvedély szaga
fojtja szoruló mellem.

Ez a „növényi szenvedély” (József Attila), valamint az állati szenvedély is (ahogy a szeretők harapnak, ahogy az emberek ólálkodnak, rezzennek, félnek, rávetik magukat a rizses csirkére, szagolnak, áttörik magukat a vízen, a sűrűn) átjárja az Párhuzamosok világait, és ott vannak még a geológiai azonosulási, hasonulási lehetőségek is, és a kozmikus berezgések. Nádas embertana azért üdítő, mert nem metszi ki az embert az idegen világegészből, és az ő humanizmusa azért új, mert van egy fája, és mert az emberbe és a humánumába bele képes érezni az animálist és a botanikusat is, a „holt” kő-matériákat és az univerzumból valót is, aminek pedig – olvasom ma egy cikkben – legjobb esetben is csupán 5 %-át ismeri a tudomány. Nagy tévedés ezt a magatartást „antihumanizmusnak” nevezni, ahogy valahol az értelmezésekben díszeleg, hiszen éppen ennek a pro- és anti-nak a felfüggesztéséről van szó, és az emberi lény ki-nem-vételezett szemléletéről, illetve a kivételezettség-tudat elég radikális kritikájáról. Belekalkulálva, hogy nem tudunk (esetleg csak parodisztikusan) más szemléletből írni, mint a szűkös, korlátolt emberiből, a minél kíméletlenebb önkritika tanácsos a prózaírónak.

Nádas a nem-tudását szépen bevallja, amikor érzékelteti, hogy mit sem tud a fájáról, akivel huzamosan együtt él. Legföljebb kis ügyefogyott polairodokat képes csinálni róla, amelyek olyan „ócska” hasonlatok, amilyenekre az emberi sorsunk és mindekori technikánk rávisz.

A Saját halál című könyv (bookdesign by Hans Werner Holzwarth, magyar változat: Csordás Gábor) a magyar irodalom legszebb könyve, épp e vállalt ügyefogyottság miatt. Meg itt semmi érdek, ügy sincs valóban, a fa, az egy külön létező, akit most csak azért hozhat képbe az író, mert az élet legislegkritikusabb pontján leledzett, majdnem meghalt, és abból a végtelenül kényes, majdnem végleg elcsúszó sávból, az „élmény” (élménnyé vált mégis aztán) utólagos feldolgozása során rálátása nyílott rá. Kivételes pillanat. Ha meghalt volna, akkor magával vitte volna a fáját, a „visszacsúszás” miatt azonban, a zökkenőben épp képbe jött a vadkörtefa az udvarában. A Saját halál a visszacsúszás zökkenőjét (mely eltartott vagy egy évig) ölti szóba, amikor még látszik amaz a tapasztalat is (a transzcendens), meg emez is itt van már és még (a földi, a logoszba foglalható). Ez a két irányból jövő megvilágítás adja e szöveg és a saját fényképek különösségét. Hiszen amikor írta, akkor már itthon volt, az árnyékvilágban, de amonnét még átszüremlettek a másmilyen fények és sötétségek. A fa ezt a kettőt ötvözi.

Mit jelent, ha azt mondjuk egy irodalmi műre, hogy „zenei”? Azt jelenti, hogy a mondatoknak – maradjunk most a prózánál – nemcsak logikus, grammatikailag logikus felépítésük van, nemcsak logoszuk, hanem ezen túl úgy van megcsinálva az a mondat, hogy a hangzása, a ritmusa harmonikus vagy épp disszonáns élű legyen, és a mondat koherenciáját a hangzás is teremtse, ne csak a szintaxis meg a szemantika. Olyan eufónia ez, mely kaparós is lehet akár, ám érezni, hogy a mondat vagy a bekezdés a jelentés-kifejtésen túl fonetikailag is meg van formálva, zenei füllel, mely a nyelvművész zenei érzéke, ami másmilyen, természetesen, mint azé, aki szemantikailag üres hangokból alkot zeneművet. Különleges harmóniaigény és diszharmónia-érzék munkál az ilyen prózaíróban. Az elbeszélő nyelv óhajainak – belső áramának, tagolódásának – megy utána. Jó esetben nem cifrázást vagy melodizálást művel, hanem érzékeli a prózanyelvet, és a mondatok logoszát el nem veszítve „plasztikusan”, tapintattal forgatja. Teste van a nyelvnek is.

Nádas Péternek ilyen a nyelvezete a Párhuzamos történetekben végestelen végig. (Az Emlékiratokban is ilyen volt, csak ott érződött a szépítés, az eufónia mint stíluseszmény.) Anélkül, hogy kieresztené az ujjai közül a logosz szálait – több szála van itt a logosznak, mint a szőnyegszövésnél például. A PT nemcsak testeket vonultat fel, hanem a nyelvtestet is formálja. Jelentésesen. Meglehet, a szemantikai és a fonetikai sík egymást ellenőrzik, azaz a formaalkotó erőt tartják kézben. A testek és a testi folyamatok, műveletek leírásai így máris abszolút átlelkesülnek, mivel a kiművelt (azaz formált, alkotott, csiszolt, hogy is szokták mondani? pallérozott) nyelv minden pillanatban telíti a leírásokat, mondjam úgy, szafttal, más szóval lélekkel és szellemmel. Reflexióval és intuícióval. Nedvvel is, csak a nádasi humor nem kirívó, nem röhögtető, hanem kényes, fátyolos, mosolyszerű, néha durva, ez attól függ, hogy az olvasó humorérzéke mire fogékony. Az biztos, hogy leheletnyi humor, irónia vagy paródia majdnem mindenütt van, ahol a civil élet ábrázolása zajlik, a háborús és a borús részekből viszont ez természetszerűleg gyakran kifogy. Azért van ez így, mert Nádas majdnem mindig „kétértelmű”, nem „metafizikus” tehát abban az értelemben, hogy nem kinyilatkoztató típusú prózaíró, nem mondja meg a tutit, az ironikus tudatot nem zárja ki, az legföljebb helyenként elmúlik. Nem állítja soha, hogy ez az igazság vagy a valóság. Lebegteti többé-kevésbé mindig a Wahrheitot. Nem önhitt író.

Ez a távolságtartás önmagától, önnön írásától, a bizonytalansági faktor, hogy így is lehet, meg úgy is lehet, a nézőpontok helyenként igen gyors váltakozásában is tetten érhető, meg a kijelentések „zenei” megformáltságában is, ami nem hagyja leszáradni a mondatokat.

A Titkos életének bejáratán című fejezetben (első kötet, 10. fejezet) például Lippay Ágostot látjuk úgy, ahogy ő látja magát, ahogy Gyöngyvér látja őt, és ahogy a névtelen elbeszélő látja, aki hol egyikükre vagy a másikukra, vagy kettejükre koncentrál, hol más alakokat von be az elbeszélésbe, hol a lakást írja le, vagy épp az utcát.

Ez a fejezet a regény legnyíltabban szexuális jelenetei közé tartozik, kivételesen nyers szexuális magatartást leplez le, vagyis elég nyersen mutatja be Ágost önkielégítését, mégis a lehető legköltőibb. A szexus nyers költészetét tárja fel, és fölmerül a kérdés, hogy a szexus nincs-e lírával (valamilyennel) mindig csurig telve. Van, szerintem. Hiszen – amint ez ebből a fejezetből fekete-fehéren kiderül – a gyermekkorban alakul ki, azokban az időkben, amelyekre nem emlékszünk, és amelyek gyerekkori emlékeink legmélyén lapulnak. A gyerek érzékelése sokkal gazdagabb, mint a felnőtté, több érzékét használja, nem a racionalitás vezérli, semmi sem vezérli, érzékel, érez, és még csak tanítják, hogy hogy vezényelje ezt a koncertet. Ebben a fejezetben végigkövethetjük, hogy Ágost szexualitása hogyan formálódott, és még az is felsejlik, amit aligha tudhat bárki, hogy az anya–apa szexualitása hogyan hat a gyermekre.

Hogyan deformálódott, noha mindenki felnőtt szexualitása deformált, ennek nincs „egészséges” formája. Ágost nárcisztikus férfivá érett, ebben a fejezetben is a tükör előtt áll, a szeretőjétől, Gyöngyvértől elfordulva. Amikor maga magát simogatja, akkor az elhagyatott kisgyereket is simogatja magában, akit – okkal – annyira félt, hogy nem tud senki másra odafigyelni.

Aki őt nézi, a lassan szintén lecsupaszodó Gyöngyvér oltári zavarban van és heves indulatok gyötrik, mindenekelőtt sértve érzi magát – okkal –, és a jelenet értelmezését tekintve ingadozik, hol banális faszverésnek látja azt, hol meg egy gyönyörű rítusnak, aminek ő ugyan nem tudja az értelmét, de nem bírja mégsem a félig impotens férfiak rút erőlködésével azonosítani.

Az ő baja – szexuálisan is – a szervilizmus, az, hogy kiszolgálni akarja a férfiakat, segíteni nekik a megkönnyebbülésben, mert fél, hogy különben baj lesz. Nádas a női szexualitás mély ismerőjének bizonyul az egész regényben, de Gyöngyvért tekintve különösen.

Itt most nincs szükség a nőre. A férfi épp ezt közli vele. A szexuális viselkedés kettős egzisztenciális drámát beszél ki, itt egyenest megvall, olyan ez, mint egy fordított szerelmi vallomás; mindkét embernek az egész életproblematikája benne van a tízperces jelenetben.

És ez mindig, végig így van a regényben. A nyers szexualitás a legvallomásosabb, mert nincs puszta szexualitás – ahogy ezt Lacan ki is fejtette valahol –,  a kéj összetett minőség. Benne szövődnek a legrégibb gyerekkori örömök és traumák, és a megváltás szakrális vágyai is.

Az a brutális koitusz például, amikor Ágost apja a legszennyesebb prostituáltakat bassza meg rendszeresen a sötét zugokban, Ágost apjának az egész jelleméről, az életének a rendjéről, dinamikájáról, a szemléletéről és a tudatszerkezetéről vall. Még arról is, hogy a pokol hogyan fortyan.

Nem újdonság ez, Freud is így látta a nemiséget, az irodalomban és irodalmilag ábrázolva azonban én még nem találkoztam ilyen komplexitással, fizikum és pszichikum és metafizikum ilyen bonyolult egymásba-írtságával.

(És ez szöges ellentétben áll a szexualitásnak azzal a rémisztő banalizálásával, redukciójával és totál eltrágárosításával, ami a jelenünkben zajlik, vagy már lezajlott. Legalábbis a reflexióban. A valóságban azonban továbbra is olyan, mint amilyen mindig volt, sűrű, mint az őserdő.)

 Maillol-hát Winterthurban

Nem a metafizika veszett el, hanem azok a fogalmak és képek (protézisek) használódtak el végképp, amelyek ezt a dimenziót elképzelhetővé és felfoghatóvá tették. Így maradt ránk az üresség, ami viszont, az emberi világban folyton telítődik, formálódik, alakul, kihuny és föllobban ismét. Még az sem lehetetlen, hogy az állati világban is van metafizika, nem tudhatjuk, mert az állatok némák. Az ember számára például a táj képe, ha legalább egy pillanatra úgy észleli, mint a festők, vagyis elidőzik benne és nála, megtelik azzal a „valami mással”, amit biológia, geológia, botanika, földrajz nem tud visszaadni, és – állítja Nádas – erre a fénykép sem képes. És ezek olyan pillanatok, amikor a táj visszanéz az emberre. Majdnem hogy mond valamit, ismeretlen nyelven. Pontosan arról van szó, amit a klasszikus metafizika „természetfölöttinek” és „érzékfölöttinek” nevezett. Ha kicsit elmerülünk a természetben, a látványában, az illatában, a nedveiben, akkor csakhamar elkezd belőle szólni az, ami „fölötti”. Egyedül a zene, a festészet és a szó tágabb értelmében vett költészet tudott ezzel valamit kezdeni, mindig is belekezd ennek a fölfejtésébe. Gondolj például Schubert hangzó tájképeire a dalokból.

Egy másik Leistikow

Amikor a posztmodern a metafizika-ellenességével tüntet, akkor téved, mert csupán a kiégett metaforákat és az centralizálásra törekvő szellemet „üldözi”, azonban magát a metafizikai teret vagy szférát, dimenziót nem fogja elhessegetni. Az a legnaivabb szemléletben is jelen van.

Amikor Nádas anatómiai, geológiai, optikai, meteorológiai szakkifejezéseket használ, akkor nem az a szándéka, hogy racionalizálja a világot, hanem, ellenkezőleg, az, hogy ezzel mint körülírással (Bagi Zsolt terminusa), mint vonalakkal hagyja fölserkenni a „természetfölöttit”, amihez a prózai metaforáival, metonímiával és szinesztéziáival meg is adja az indíttatást. Ebből a szempontból nézve a szépprózában bevetett tudományos kifejezései ironikusak; a racionális ész korlátozottságára mutatnak rá, vagyis arra a nevetséges emberi törekvésre, hogy a fogalmaival leuralja a világot. Mely őt a végén el fogja nyelni.

A PT mottója Parmenidész helyett akár Szophoklész is lehetne, a Heidegger által is elemzett sorok az Antigonéból, amelyek Vajda Mihály nyersfordításában így hangzanak:

Sok van, mi hátborzongató,

De az embernél nincs semmi hátborzongatóbb.
...
Mindenhová kimenvén úton van, tapasztalat híján kiúttalanul
a semmihez jut.
Ha akármi jön, ám a haláltól
Nem tud menekülni,
De gyógyírt a nehéz nyavalyákra kigondol.

Ha tud valamit valaki,
Mesteri bölcset, újszerűt,
van, ki a jóra, ki gonoszra tör vele.
Ki a földnek törvényeket ad,
Jogot, mit az isteni eskü véd,
Az a városban az első; de hazátlan,
Akinek az létező, ami nem létezik.

Nádas valóban rátalál a görög metafizika jelenkori variációira a szépprózájában, és néha az esszéiben is. De a zsidó és keresztény metafizikának a variációira, nem is úgy mondanám, hogy maradványaira, hanem, valóban, a demitizált, filozofikusan és költőileg viszont fölérezhető és értelmezhető survivaljaira, arra, ami túlélte ezeknek a világképeknek az összeomlását; nem véletlenül származik az Emlékiratok könyvének mottója János evangéliumából.

A metafizikát érő posztmodern támadások a PT tükrében hübrisznek bizonyulnak, mert a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is, és megcsonkítják az embernek a gondolkodását, sőt a percepciót is. Az ebben a támadásban lévő agresszió a faj goromba önagressziójának a tünete.

De még az sem igaz, hogy azok a bizonyos fogalmak és képek végképp elhasználódtak volna, hiszen a filozófiában és a művészetben is a mai napig élvezhetők, ami azt jelenti, hogy így vagy úgy és amúgy valahol „igazuk van”. Különösen, ha megfelelő előadásban vagy interpretációban kerülnek elénk.

A PT nem csak a testiség irodalmi csonkolásai ellen küzd – ahogy ezt Nádas az esszéiben kifejtette –, hanem a szellemi csonkolások ellen is. A kettő összefüggésének a kiderítése nem könnyű történet. A Szirénének valószínűleg nagy segítségemre lesz ebben, de csakúgy A fotográfia szép története is, ezek az elviselhetetlen művek.

Meglepő gondolatok felé vezet most engem a PT újraolvasása, melyek pont az ellentétét sugallják annak, mint amire az értelmezők zöme jutott. Nincs test – az élő ember esetében nincsen puszta test; hogy a halott ember esetében mi van, azt pedig nem tudjuk. (Gondolj a regény eleji hullára, nem tudjuk meg, mi is lesz vele.) Az élő ember teste minden porcikájában, a haját és az ánuszát is beleszámítva, átlelkesült, a psziché – vagy nevezhetjük tudatnak, tudatallatinak, léleknek, szellemnek – telíti, és ez rettentő bonyodalmakat okoz az emberállatnak.

A PT pont erről a nehezen vagy alig kibogozható bonyodalmasságról szól. Ezért ilyen szövevényes ez a regény. Amikor Nádas Péter orvosi fogalmakat használ vagy amikor tárgyilagosan – ritkán trágárul, valaki más fejével gondolkodva – beszél az intim testtájékokról és az intim testi eseményekről, amilyen az ürítkezés, a kopuláció vagy a testek különféle érintkezései, illetve egy test ömagával való érintkezése, akkor éppen a „lelket” írja körül (elfogadom Bagi Zsolt elméleti fogalmát, a „körülírást”), azaz azt mutatja ki, hogy a testi események mindig lelki/szellemi események is, következésképp az emberállat esetében sohase egyértelmű semmi.

Nem véletlenül szokott gyakran „embertant” emlegetni: az ember szépprózával végzett antropológiai vizsgálata szerint ez a kivételes lény vagy teremtmény sosem csak testi létező, a psziché és a szellem mindenbe beleszólnak. A test lélek, és a lélek test – ezzel a kiazmussal jelezhető ez a szemlélet, a szellem pedig, mint a pszichénél egyetemesebb fogalom, szintén a húrok közé csap. Nádas sosem követi el a testiségre való redukció posztmodern kulturális hibáját. A szépprózájában csak a teológiai „ráolvasásoktól” és a kanti meg a fenomenológiai transzcendentalizmustól mentesíti a szemléletet, amikor a test felől közelíti meg a humán konglomerátumot, amire új rálást tesz lehetővé, mondhatni, alulnézetből, és megpróbálja a klasszikus fogalmakat, a mára működésképtelen test/lélek dualizmust kibekkelni annak érdekében, hogy realisztikusabb emberképet alakíthassunk ki.

A test és a tudat együttese olyan, akár egy csatatér, egy konfliktusmező, ahogy Freud ezt föltárta. A lélek kiterjedt, anélkül hogy tudna róla, vélte Freud, és ez úgy is olvasható, hogy a lélek hatalmába keríti a testet, a test pedig hol beletörődik ebbe (törődött lesz), hol lázadozik ellene, fölhorgad. Az állat azonos a testével, de az embernek nevezett teremtmény esetében olyasvalami történt, ami ezt az azonosságot megbontja, ami még a halottnál sem evidencia. Az emberi test a műtőasztalon is csak úgy válhat puszta testté, ha durván elaltatják. Amikor természetesen alszik, akkor beláthatatlan mélységű lelkiéletet él. A sírgödörbe rakott puszta test, a tetem transzformációkon esik át, s a láthatatlan lelkéről fantáziákat szövünk. És pont ettől csodálatos vagy borzalmas lény az ember, ahogy Szophoklész írta volt. Hogy nem evidens, hogy nincs sem tiszta, sem puszta fizikaisága. Egészen különleges „hús” – Merleau-Ponty fogalmával élve (chair) –, mely a világgal, a „világhússal” telített, ez pedig egy olyan elem, amit még nem fedeztünk fel, hiszen a tudomány a tárgyiasítására törekszik, a szellemtudományok pedig a biológiai alapjától tekintenek el.

 A legvadabb testi jelenetek járnak együtt a legintenzívebb lelki hatásokkal. „Megragadta, tartotta, belebámult, amint fellövell. Ágost ne engedte meg, hogy benyelje, mert ő maga akarta látni.” Az ejakuláció pillanata itt az iszonyodó és/vagy elragadtatott nézés, egy lelki és egy szellemi élmény, majdnemhogy katarzis burkában látszik. A sperma a szó szoros értelmében reflektálódik a szemgolyón, és hogy milyen érzést/élményt szül, azt a tágabb kontextusból tudhatjuk meg.

 Nádas Péter a felvilágosodás talaján áll két lábbal, és nem hajlamos a misztikára, a misztifikációt elkerüli, nem hívő, de kritikusa is a felvilágosodásnak, amennyiben a racionálison, a megismerhetőn inneni és túli mezők legalább annyira érdeklik, mint az ésszel fölszánthatók. A széppróza arra alkalmas, hogy az előbbieket szántsa és vesse.

 Amikor Nádas értelmezést vagy önértelmezést ír esszé formájában, akkor előfordul, hogy spekulatív. Ilyenkor egy saját maga által kidolgozott fogalomkészlettel dolgozik. Regényeinek olvasója nincs kötelezve átvenni ezeket, azonban megteheti, ha megérti magánegyetemének e magántanári nyelvezetét. A PT-höz írt rövid esszéje (amit mellékletként tett közzé a kiadó) ilyen spekulatív jellegű. Nagyon különösnek tűnhet, hogy az író egy absztrakt eszmefuttatással kíséri az ezerötszáz oldalát, azonban most, hogy újraolvastam, kiderült számomra, hogy a leglényegbe szúr vele tűt.

Ebben a rövid szövegben az rajzolódik körül, amit én a regény metafizikai dimenziójának nevezek, a „bugyogó mély” és a „megfoghatatlan magasság”, mindaz, ami felfoghatatlan és értelmezhetetlen, amiben ott van az is, ami egy-egy emberrel épp nem történik meg az életében, elmarad, kimarad belőle, illetve ami csapás, ütés, katarzis (mondhatnánk úgy is, hogy kegyelem vagy átok) gyanánt éri, és ezért nem tudja, hogy mi az. Nádas itt a görög értelmeben vett káosz, illetve az ősüresség fogalmait használja, amit a későbbi mentális korszakok (ez is az ő gyakran használt magántanári kifejezése) különféle képzetekkel, fogalmakkal, mesékkel vagy eszmékkel töltenek meg. Ezektől a fogalmaktól, hogy ősüresség és káosz, nem leszünk okosabbak, és a széppróza pont arra való, hogy föltárja, fölvágja őket. Az üresség is föltárható. Ezt teszi pl. a buddhizmus direkt, de a kereszténység is, amikor mondjuk a mennyországról beszél, mely szó a PT végén Bizsók fejében megtelik homokkal. Ki tudja, kinek mi és mennyi az „üresség”? És a sok emberi üresség milyen körmetszetetek alkot? Az üresség a legtartalmassabb fogalmaink közé tartozik, akárcsak a semmi. Nádas pedig sok mindent megtesz azért, hogy a mai, legjelenkoribb felfogásunk ne laposodjék el olyan mértéktelenül, ahogy ez történik, ne banalizálódjék a rosszullétig. A kölcsönösségek, amelyek az embervilágban működnek, írja ebben a rövidre szabott autoesszében, beláthatatlanok, és rejtélyesen működnek az életben, de, úgy tapasztalom, a halálból is visszaszólnak vagy ideszólnak. Ez pedig közösséget jelent az élő szerzetekkel és a holtakkal, egy foszló szélű és bélű egyetemességet, melyből, ha tudja, ha nem, részesül az árnyékvilágban szabott ideig tartózkodó.

 A regény a szerkezetével, a kisebb és nagyobb struktúráival, a párhuzamaival, a rímeivel, az egészben ott mozgó befejezetlen vízióival próbálja szóra bírni ezt a szakadt burkot, ezt a szellemi atmoszférát, amit a homo sapiens a Földön elidőzve megteremtett, és amiben ő egyúttal teremtény. Amikor Nádas azt írja, most nem jut eszembe, hogy hol, de mintha többször mondaná, hogy amikor rájött, hogy az élete nem a születésével kezdődik és nem a halálával ér véget, ez felfedezés volt számára, akkor megosztja velünk ezt a felfedezést, és lehetővé teszi a kölcsönösségek (ez nála egy spekulatív fogalom) további áramlását az agyunkban.

...elfelejtette a Miatyánkot. [...] A mennyeknek, ahol az Atyának kellett volna lakoznia, nem volt külalakja, olyan színe sem volt, mint az égnek. Kék nem lehetett, nem vonulhattak rajta sötét fellegek a széllel. Ha ezt a szót kimondta magában, akkor olyan eget látott, amilyet a katolikusok a templomok mennyezetére festenek. Máskor meg nem látott semmit, ám a hiány nem zavarta, hiszen nem férhetett kétség hozzá, hogy nem látható szépséget beszél a szó. Most olyan lett a szájában, mint amit azonnal ki kellett köpnie. Még leginkább arra a moszatok, algák és kagylók illatával teljes nedves homokra emlékeztetett, amit az imént törölt le az ajkáról. Mint akinek nagyon határozottan azt súgják a fülébe, hogy nem is egy ég van, amiként erről ezidáig gondolkodott, hanem több ég van, és az Atyák száma is számtalan.

Az egyik legképlékenyebb szavunkról van szó, az ősüresség egyik megfelelőjéről, mely számtalan dologgal és nem-dologgal áll interakcióban.

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe'.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Bizsók éppen őrködött az Északi-tenger partján a háborúban, mint katona, és ő is látta, amit látott. Ezt olyankor szoktuk mondani, amikor nem akarunk, vagy nem bírunk beszélni. Nem mintha Nádas nem foglalná szavakba, szószerkezetekbe, mint megannyi rejtelmet. Az ő hűségéről pedig még sokat fogunk gondolkodni.