"Halottak néma morajában"

Most én is tovább idézem, bár nem tudom, kitől idézi Nádas Péter ezt a magyarul oly feledhetetlenül hangzó hármas szókapcsolatot, melyet tíz éve nem felejtettem el. A címben idézőjelek közt szerepel. Halottak néma morajában, mormolom azóta is sokszor. Talán egy mantra ez, a mantrám. Nádas e címet viselője esszéje az ÉS-ben jelent meg 2005-ben. Tehát a Párhuzamosok befejezése után írta. Ebben az esszében rettenetesen meglepő, hogy ez a moraj, mely néma, hallhatóvá válik, ha az ember többször elolvassa a nem könnyű, mert beékelésekkel, vágásokkal szerkesztett, abszolút "idegenszerű" szöveget, melyben el kell igazodnia, úgy, ahogy Nádasnak is el kellett igazodnia Franciaországban, francia nyelven, amikor azt a teret kereste, amit valami miatt meg akart találni. El is tévedt. Aztán mégis megtalálta, és a esszé olvasójának vele kell csinálnia ezt a processzust.

Ennek a helynek az a neve, hogy Le Vernet d'Ariège. Kínosan pontosan kell írni, mert különben eltévedünk. Egy internáló tábor volt itt a második világháború alatt, ahol 40 000 fogoly "élt" 58 nációból. Innen indult a "kísértetvonat" -- ez nem költői, hanem történelmi fogalom --, amivel a német koncentrációs táborokba szállították   Franciaországból a rabokat. Erről a táborról és a transzportról, mely... elakad a nyelv, nem írhatom, hogy "a szokásosnál is rettenetesebb" volt, hiszen ez mulatságos lenne... minek közben a marhavagonokba szorított rabok hosszú napokig bennszorultak a zárt vagonokban, mert várakozniuk kellett arra, hogy végre a haláltáborba szállítsák őket... Nem lehet most közvetíteni ezt. Elindult, visszatolatott, nem indult a hosszú szerelvény. Közben bombáztak, a beszorult emberek fulladoztak. Mikor indul már? Közel száz marhavagonról van szó. Nádas a szövegben, melynek linkjét alább csatolom, számokat is mond.

Mikor indul már? Hányszor éreztük ezt veszteglő vonatban, türelmetlenül. Nem kapunk levegőt.

Nádas tehát ellenállhatatlan szükségét érezte annak, Toulose-ban tartózkodva, hogy felkeresse azt a helyet, ahol ez a bizonyos tábor volt, amelyről sokat olvasott különböző forrásokból. A nagybátyja és Rajk László is "megfordult" ott. (Megint a nyelv.)

Ez egy kis helység, a térképen alig lehet megtalálni. A koncentrációs tábornak hűlt helye van. Földek, amelyeket művelnek, úgy látom a képzeletben, hogy sík tér, mögötte a távolban a Pireneusok magaslanak. Nekem is termett vízióm erről a helyről, a tájról, melynek a bácskai földek látványát kölcsönzöm, a távolba akár oda is lehet képzelni a havas hegyormokat.

Le Vernet-ben helyi múzeumnak nevezik a napközis iskolából leválasztott helyiséget, ahol bizonyára más érdekes dolgok is vannak, de Nádas a táborban professzionális módon készített fotográfiás nyilvántartást lapozta végig, melyben rátalált Rajk László fényképére szemből és profilból. De igazából nem ezért ment, ez dokumentálja csupán, igazolja azt a szándékot, ami odahajtotta. Ott akart lenni -- lélegezni, látni -- azon a földön, mely nem emlékhely, hanem szántóföld, ahol azonban -- konkrét személyek visszaemlékezéseit, tanúbizonyságait olvasta el --, nagy kínnak voltak kitéve azok az emberek, akiket erre ítéltek. Itt az "ítélet" szó kafkai.

Aki Nádast akar olvasni, az ne kerülje el a szembesülést, a képzeletben és a valóságban, a huszadik századi történelemnek azokkal a kiterjedt foltjaival, amelyekre még mindig Pilinszky metaforája, "a történelem átvérzett szövete" a legadekvátabb. Csakhogy ez a vér mára már beszáradt, az "alvadt vérdarabok" szárazon leperegtek, és a rongyokat kirázták. Az '56-ban elesettek, az '56 miatt kivégzettek, elpusztítottak vére volt ezen a szöveten az utolsó flekk. Nem mintha aztán lényegesen csökkent volna az oktalan, a brutális szenvedés, de ez a "paradigma" átváltott egy másikba. Az első világháborútól 1956-ig azonban esztelen, és annál racionalizáltabb tömeggyilkosságok zajlanak Európa és a Szovjetunió különböző helyein, melyek közül ez a Le Vernet egy pont, egy vércsöpp. Aki Nádast olvas, az legalábbis azt a fáslit érezheti és láthatja, amellyel az ilyen történelmi sebeket kötözik. A történelmi sebek mindig személyes sebek, mindig egy-egy-egy lányról, asszonyról, férfiről, kislányról, gyerekről, kisbabáról van szó. Ezt az egyes és a közös közti átvillongást, a közös halottakká vált egyes embereket akarják bemutatni azok a művészi történészek, hogy így mondjam, mint Serge Klarsfeld, akiről Nádas szól, vagy Boltanski, akiről legutóbb Tolnai Ottónál olvastam, vagy nálunk Forgács Péter, akik nemcsak belepillantanak ezekbe a véres tükrökbe, hanem kutatják és tanulmányozzák, elénk rakják őket. Nem hiszem, hogy kielemeztük volna az egész processzust, ami és ahogy elénk tárul, ha egyáltalán sor kerül erre.

Nádas nem azért ment el, talált el végül arra a helyre, mert meghatódás-szükséglete volt, ellenkezőleg, azért, mert a könyvekből már kikutatott megrendítő dolgok konkrét, tulajdonképpen félelmetesen tárgyias, világias helyével volt muszáj szembenéznie, bár itt a szembenézés szó sántít, mert nincs semmi azon a helyen. Ott, abban a "nincs semmiben" akart lenni egy órát. A levegő, a levegő állaga, a szél, a táj szaga, a "semmi különös" látványa kellett neki, olyan látvány, amelyre nem számított. Az esszében leírja, hogy kikkel találkozott véletlenül útközben, nem érdekes, ez a "nem érdekes" kellett neki. Tulajdonképpen a kiszámíthatatlannak akarta kitenni magát, és ki is tette. Csak így, szándékosan a kiszámíthatatlanba belegyalogolva sikerült megfogalmazni ezt a "halottak néma morajában" effektust. Azért használom ezt a kurva szót, hogy "effektus", mert érzés és érzelem, az azokban szánkázó elilló gondolat egy konkrét fenoménjéről van szó.

Engem nem tudom, mi vezet. Nem kíváncsiság, immár alig maradt bennem bármi iránt kíváncsiság. Érzelmileg minden bizonnyal hasonló ahhoz, ami századokkal korábban a zarándokokat vezette. Bűnökért vezekelni, amelyeket nem követtem el, nincsen szándékomban elkövetni, mintegy lélekben védekezni a folyamatos és tömeges emberölés és emberkínzás embertani realitása ellen. A puszta túlélés miatt vezekelni, habár a túlélésem nem a személyes érdemem, s még csak ajándéknak sem tekintem. Olyan helyekre elgyalogolni, ahol szenvedtek és meghaltak. Végtisztességet adni, de nem a szó világias vagy egyházias értelmében, nem, hanem a lélek jegyében nem felejteni el se a helyet, se a létüket. 

Most halottak napján, ha elmentünk a temetőbe, érezhettünk ilyet. A gondolat nem fér meg ilyenkor az érzésben, vagy nevezhetjük hangulatnak, inkább hangoltságnak, mintha valami nagyon messziről meglegyintene bennünket. Most már tudom rá a pontos kifejezést, a halottak néma moraja az. Mindenkinek saját magának muszáj megfogalmaznia.

Ezt a "néma morajt" akarta rögzíteni Jovánovics Miklós is az '56-os emlékművében, mely, ha keresztülmegyünk rajta, akkor visszhangzik. A zsidó temetőben a nevek falai, azok mértani rendje szintén ezt rögzíti. Sokan ceruzával, valami eszközzel odaírták a kőre, hogy kijük halt meg még Auschwitzben vagy Dachauban, vagy hol. Sajnos ezeket a jeleket a szépítési törekvés, mely vadonatúj lapokat helyezett a régiek helyébe (de még nem ért e művelet végére), eltüntette. Ezt én rettentően sajnálom. Azok az odarótt jelek, betűk, dátumok, a kezek vonásai, a valódi gyász aktusai pótolhatatlanul odavesztek.

Megpróbálom iderakni most ennek a Nádas-esszének a linkjét:
http://nadas.irolap.hu/hu/halottak-nema-morajaban

Számomra ennek a szövegnek a szerkezete, az észelési, indulati és érzelmi futamai adták meg az idei halottak napjának a lenyomatát.

A képen Jovánovics Miklós '56-os emlékművének -- a 301-es parcellán is jártam -- általam "frigyládának" nevezett részlete látszik, ahova valaki odarakta az undorító, piros közértes mécseseket. Jószándék vezethette. Jovánovics Miklós emlékművén régóta gondolkodom, most megfigyeltem a kövek minőségét. Nem szeretem rajta a kéményt.