Január 13-i napló, a. m.

Tegnap depressziós rohamom volt. Noha ez, meglehet, coincidentia oppositorum, hiszen a depresszió mozdulatlanságot, a roham pedig mozgást feltételez. Nem is tudtam, e pillanatban látom a szótárban, hogy ez a kifejezés nem csak az ellentétek egybeesését jelenti, hanem "a földi ellentmondások fölemelését a végtelenbe, az istenibe". Az Idegen szavak szótárának ajándéka a születésnapomra. 

A m-i vonatút után, sőt már közben, már a m-i váróteremben, de már az egyetemi könyvtárban elkezdődött.  Vagy menjek még korábbra? Mikor kezdődött? 

Ha röviden össze akarnám foglalni, akkor azt mondanám, hogy a hivatalosság váltotta ki. A hivatalosságra pedig, mindenki azt mondja, szükség van, a hivatalos szertartásosságot vannak, akik szépnek tartják. Ünnepélyesnek, fölemelőnek. Nos, én úgy reagáltam rá, önkéntelen, ahogy mondtam. (Jut eszembe, lehet, hogy Kafkát ez hozta ki a sodrából.)

Egy depressziós roham olyan, mint a rosszullét, gyomorforgással, "fejforgással" jár, én még vacogtam is bele a melegben, reszketett a kezem. Nagy löketekben szürke tömegek vonultak. Gyertyafénnyel, csellózenével sem tudtam elejét venni -- vagy véget vetni neki, olvasni nem bírtam. Korán lefeküdtem, és altató nélkül el tudtam aludni. Égve hagytam a mécsest.

Reggel azzal kezdtem a napot, hogy a misztikáról gondolkodtam egy olvasmányom kapcsán. A misztikáról, mint Magyarországon -- magyar nyelvterületen -- teljesen használhatatlan kifejezésről. Mert fellengzősen hangzik a magyar kultúrában, ahol nincs kultúrája. Pilinszkyhez kötik legföljebb, aki a keresztény vallás eszköztárával élt, és ez az eszköztár ma valóban kevéssé használható. Vagy Hamvashoz, akit nem szeretnek, mert hiányzik nála a szakirodalmi kelléktár, és nem veszik észbe, hogy a könyvtárát lebombázták, és hogy aztán könyvtár nélkül élt az isten háta mögött. Hát ezért nincsenek meg a pontos forrásai, és ezért általánosak az állításai. Ezért apodiktikus, mert nem ülhetett le kutatni, a felhőket, a dombokat nézni ülhetett le.

Egyszóval sajnos a misztika mint fogalom nem létezik a magyar nyelvben, csak a torz variánsai. Én csak azért tudom ezt, mert fiatal koromban behatóan foglalkoztam a legfejlettebb változatával, a spanyol barokk misztikával, ami már dekadál, egy túlérett változat. Ha megérem, talán föl fogom újítani azt az egészében sosem publikált esszémet, ha ugyan megvan valamilyen régi digitális változatban, amit, félő, nem fogok tudni konvertálni. De a misztikához ez is hozzá tartozik, hogy elvész. És konvertálhatatlan.

A misztika azért is idegen a mai magyar diskurzusoktól -- fejlettebb kultúrákban ez nincs így! -- mert a semmi/minden, pillanat/örökkévalóság, jelenlét/nemlétezés, ismerős/ismeretlen, mindig/soha ellentétpárokban gondolkodik, valóban coincidentia oppositorumokban. És azért, mert mindig kihág az aktuális kulturális mezőnyökből, Szent Terézék is végig eretnekgyanúsak voltak, és az inkvizíció rajtuk tartotta a szemét. Pilinszky is kilépett. Hamvas is. Viszont közel van a természethez, nem a romantikus, hanem az ősi értelemben vett természethez, a phüsziszhez, mondjam úgy, a kövekhez, a fák belsejéhez, az ég túlnanjához. És persze istenkereső -- nagyon vidám, hogy ezt a szót sem lehet ma magyarul használni. Úgy istenkereső, hogy a van--nincs ellentétét feszegeti.

A misztikus feszültség különös dolog, mert a nyugalom körül vibrál. Ez a nyugalom a halálközeli nemlét is lehet. Nagyon sötét színezete is lehet, de nagyon világos is. Az ellentétek élesek és fájdalmasak. A misztikus igazából nem tudja megragadni, amit céloz, vagyis amire ki van feszítve. Ezt a megragadhatatlanságot sem szeretik benne. Ha szavakról van szó, mert a festészetben a misztika mindennapi tapasztalat és tárgy, és a festészet ábrázolni tudja azt, ami misztikus.

 (Ez egy Emil Nolde, a saját halovány fölvételem.) De néha még a fénykép is, a szobrászat is. A szavak azonban nem. Soha. De próbálják, essaiez, mert ez a szó: puszta törekvés. A leírhatatlan, kimondhatatlan, és a leírás rettenes kényszere is része a nevezett feszültségnek.

Misha Maisky, a csellós a mai napom zenésze.

Folytatom.

Azért sem bírják a magyarok a misztikát, mert a tudatlanság a kenyere, a magyar pedig ezt nem fogadja el, amiként magyarul az "alázat" szó is használhatatlan, pedig enélkül nehezen fogunk zöld ágra vergődni. A tudatlanságot ugyanis fel kell fogni és el kell fogadni, aztán talán megismerni is lehetséges. Ezek a gondolatok Győrffy Ákos "A hegyi füzet" című könyvecskéje kapcsán aktualizálódnak bennem, amihez ma kellemes feladat fűz, és ha szabad valamit kívánni a születésnapomon, akkor ilyen kellemes -- a hivatalosságtól mérföldnyi távolságokra lévő -- feladatokat kívánnék magamnak. De a te könyved is itt van a pakliban, Zoli, "A dögeltakarító", mert ebben a januári latyakban, ami ma rám köszöntött, látni vélem azokat az úttesteket, amelyeket megjelenítettél, az állati tetemekkel, és azokat a szegény fickókat, akikre a hullák rá lettek bízva.

A misztika a mai embernek lassú, miközben hihetetlen gyors mozdulatokat is tesz. (Mint egy ecset.) A képzőművészeten kívül ez az egy "diszciplína" (a spanyol misztikusok annak tartották) az, ami össze tudja rántani az ősidőket a mával. Gondolj arra, Zoli, amikor elébed kerül véletlenül egy antik cserépdarab képe. Egy pillanattöredékre -- amíg el nem kezdünk reflektálni -- valóban ott az az ősidő. A reflektálás azonban megszünteti a misztikus élményt, ahogy én is azt teszem most, miközben körülírni szeretném.

A szorongás, a zavarodottság, ami kétségbeeséshez, ez pedig türelmetlenséghez vezet -- pedig egész más állapotra lenne most szükség -- szintén mindig itt a küszöbön, azt már át is lépi annak a tudatában, aki ilyesmivel foglalkozik. Mert a misztikus nem csak megéli ezeket a dolgokat, hanem foglalkozik is velük, mert iszonyú meggyőződése támad, hogy ezek nagyon fontosak, és hogy az egész életét ilyesfajta tanulmányokra kellene rászánnia. Ez a fontosságérzet semmivel sem indokolt.

Nem ő akarja ezt "csinálni", nem én akarom, hanem mintegy parancsba van adva, a kanti kategorikus imperativusz egy megmagyarázhatatlan ősmintája gyanánt működik. De mivel logikátlan, ott fogunk teremni az őrület közelében, és talán ezért is kapaszkodunk az írásba, a logoszba, mert nem kívánunk oda átszabadulni vagy átzárulni. Én ugyan dicsérhetem az őrületet -- Győrffy Ákos prózájában is a hajléktalan bolondok őrült beszéde a zsenialitás morzsáival van teli --, és valóban állítom a gyerekek, a bolondok és a költők rokonságát, ezt a szférát azonban egy hajszál választja el a zártságtól, a bezárulástól, amitől óvakodom. És egyúttal a tisztánlátás a vágyfantáziám. A soha be nem teljesülő szenvedélyem. Ezért, nem másért megyek fel a hegyre újra meg újra.

A szorongás a klasszikus misztikusok életérzésében is egészen fantasztikus méreteket ölt, és akárhogy is lenézi őket a magyar, a misztikusok a szorongás legnagyobb filozófusai. Szomatizálnak is rendesen, kiüt a testükön. A szorongás java a gyomrot forgatja föl, ahogy József Attila írja: 

Vad, habzó nyálú tengerek

falatjaként forgok, ha fekszem

s egyedül. Már mindent merek

de nincs értelme semminek sem.

(Bukj föl az árból)

Ez bizony émelygés. József Attila nem volt misztikus, ő költő volt, a misztikusnak nincs műfaja, és nincs szakmája sem, hacsak nem apáca, szerzetes, pap vagy filozófus, ez utóbbit a szó nem hivatásos értelmében értve. Vagy író, de már-már műfajtalan.

Ami pedig Győrffy Ákost illeti -- és néha téged is, Zoli --, ki kell térni a "vallástalan misztika" általam kreált fogalmára, bár lehet, hogy valaki már kitalálta. Ez eszköztelenséget is jelent -- mondjuk Pilinszkyvel szembeállítva, aki azért írt egy "kánon kívüli" Apokrifet --, ami a teljes elveszettségbe sodorja az alanyt. Manapság, amikor az egyházak végképp és definitive lejáratták magukat, ez az elveszettség nagyobb erejű, mint régebben. A vallástalan misztikusnak semmi fogódzója nincs, az "Isten" szó sem fogódzója. Ha tud imádkozni, azt csak titokban teheti, a saját legmeghittebb világában, ahol senki sincs jelen (csak valami titokzatos "tanú), hangzó szavak nélkül. A spanyol misztikusok még megpróbáltak jóban lenni az egyházzal -- muszáj volt nekik, égtek a máglyák --, rendet is alapítottak, viszont ennek a gyakorlatnak a második világháború óta vége van.

Magánvallás nincs. Legalább egy kis közösség kell hozzá. A "magam módján hiszek" többnyire sóhivatal. A vallástalan misztikus benne van nyakig a hitetlenségben is, a torkig érő vízből pislog kifele. Azonban annak örültem, hogy Győrffy Ákosnál találkoztam azzal a gondolattal, amit én is régóta gondolok, hogy amint felmerül Isten létének vagy nemlétének, a hitnek vagy a hitetlenségnek a kérdése, az már veszett fejsze nyele, mert van egy olyan sáv, ahol ez nem tehető fel; teljesen értelmetlen ugyanis. Én ezt a sávot szeretném megtartani, az egyetlen olyan helyet, ahol esetleg megvethetem a talpam. Korántsem biztos, hogy sikerül. Mert ott semmi nem biztos.

Ez a sáv, ami felé most tendálok, nagyon csúszós és veszélyes, jól el lehet hasalni, tényleg olyan, mint a hegymászás, mozognak a bakancstalpad alatt a kövek. Ha van bakancsod. (Legyen!) Nem szabad letérni az útról, ami azonban nincs kirajzolva, és többnyire nem látszik. A homály -- bármennyire vágyom a tisztánlátásra -- hozzá tartozik. Nem javallott erőszakos mozdulatokat tenni az elkergetésére. Sőt jó, ha beengeded a homályt, hagyod elhatalmasodni rajtad.

A cél, ha van, az én elhagyása, az én megszűnése, ami be is fog következni. Én ezt absence-nek nevezem. Ilyenkor az alany nem tudja, hogy hol van és mit csinál. Önkívületben van. Nincs ebben semmi misztikus, mondhatni, nálam gyakran előfordul, ha mozgásban vagyok, akkor ilyenkor eltévedek, és arra "ébredek", hogy nem tudom, hol vagyok és hogy kerültem oda. A kiesett idő nem volt boldogtalan, nem minősíthető. Hisz nincs, aki minősítse. Ha egyhelyben vagyok, akkor a tér idegenszerűvé változik át. Például ez történt velem tegnap az m-i vasútállomás várótermében, arra "ébredtem", hogy egy hihetetlen helyszínen voltam, ami olyan, mint ez a váróterem, de mégis másutt van, ez akkor egészen szörnyű helyszín nyomát hagyta bennem. Repeső is lehet azonban az "utazás", olyankor boldogító ízt hagy hátra.

Győrffy Ákos említi a "tudat legmélyét", amit azzal egészítenék ki, hogy van "hely" és "idő" (mindkettő elég képtelen, bár beszüremkedhetnek képek, vagy képekben objektiválódhat) ahol a tudatalatti és a tudatfeletti találkozik. Tudatfelettinek az egyértelműen égi vagy kozmikus szférát nevezem, amit érezhetünk üresnek -- semminek -- vagy teltnek is. Régi meggyőződésem, hogy a semmi iszonyatosan gazdag fogalommá válhat az írás során, a költészetben és a meditációban.

"A hegyi füzet" kontemplatív próza, és te is szokták ilyeneket írni, Zoli. Én is szokok. Nagyon rossz régi magyar szavak vannak rá az irodalomelméletből, kegyességi iratnak vagy lelkiségi irodalomnak vagy imádságos könyvnek, avagy prédikációnak nevezik a régimagyarosok (nagyon jó dolgok vannak ott elbújva, elég csak Bornemiszára utalni), a németben sokkal találóbban nevezik az ilyet "Andachtsbuch"-nak. Ebben benne van a "denken", gondolkodni szó is. A meditációnak és a kontemplációnak Pilinszky és Hamvas után nincs műfaja a mai magyar irodalomban. (Tolnai talán, ez külön megfontolás tárgya lesz.) Az esszé ennek a modern változata, annak egy sajátos válfaja, amit tűnődésnek nevezhetnénk. Az a vágyam, hogy írjak egy tűnődőkönyvet...

A kemény misztikus, mint amilyen Győrffy is, ugyanúgy megküzd a kísértésekkel, mint a régiek. Az önigazolás az egyik fő kísértés, aminek ellent kell állni. (A régiek is ezt csinálták, csak másképp nevezték.) A radikális önkétségbevonás -- szép szó ez az -- mellőzhetetlen, noha kurva, mert ilyenkor az én jókora bukfenceket képes vetni. A bűntudat kényes jószág, pont az vezet el az önigazoláshoz, ha kekeckedünk vele. Én azonban elengedhetetlennek találom, szembeszállva a pszichológiai jótanácsokkal; a bűnösség tudata nélkül nem tartom lehetségesnek az önismeretet.

A misztikusok nem annyira elszálltak, mint gondoljátok, az önismeret mindig tetemes része volt az az exerciciumoknak, a lelki gyakorlatoknak.

Az önismeret a filozófia és az irodalom közös, hogy úgy mondjam, funkciója. A kontemplációs próza kiélesíti ezt, világos, hogy önismeret híján nem lehetséges kontemplálni. Imádkozni sem, egyébiránt.

A misztikus alany -- vagy az intenzíven tűnődő alany -- nem kerülheti el a depresszióba könnyen átcsúszó melankóliát, amiként az elragadtatást, vagyis az extázist, az eufóriát sem. Széles az érzelmi fesztáv, idegőrlő is lehet, elég Van Gogh-ra gondolni, a festőmisztikusra. Az előbbit elmélyíti az a sebzettség, amit Győrffy Ákos többször emleget, s amit ma a "trauma" szóval csökkentenek, élnek vissza vele, tudományosítják vagy historizálják, de aminek szerintem a története delikátabb, és nem csupán lélektani eredetű. Vannak dolgok földön és egen a lélektanon innen és túl is. Amire én gondolok, az metafizikai sebzettség. Felvehet szociológiai, történelmi, pszichés jegyeket, de a misztikus alany szerintem jó irányba tapogatódzik, amikor metafizikai távlatba helyezi. Ezt a távlatot ugyan a rendelkezésünkre álló gondolati eszközökkel nem tudjuk felmérni, de sejtelmeink  lehetnek róla.

A természetbeni dolgok, a növények, állatok, kövek, égitestek segíthetnek betájolni. A szikla és a bolygónyi kövek. Havazni kezdett, és a macska kiült a második emeleti ablakpárkány -- mert ablakot nyitottam -- legperemére. Hihetetlen biztonsággal, jobban mondva biztossággal mozog. A kisujjában van a fizika, ami egyébként nagyon érdekli; még kicsi, és figyelmesen szemléli például, ahogy a mosógép csövéből a víz a kád lefolyójába iramlik, és bármely fizikai jelenséget. A növények is tévedhetetlen fizikai tudással rendelkeznek. A cica most belenyalt a hulló hópelyhekbe. Ez a tudás az embernél metafizikai hiánnyá vagy űrré tágul.

A fagyűlölet korában írom ezt, mert Magyarországon ez köszöntött ránk. A fák, az erdő, az állatok -- egyezek Győrffy Ákossal -- részint egy másik világban élnek és egy ismeretlen nyelvet beszélnek, ez minekünk metafizika és valami ősnyelv, amire csak akkor tudunk ráeszmélni, amikor az anamnézis pillanatait éljük, ami akár déja vu-nek is nevezhető. A táj, ha nincs agyonsértve, ha nem agonizál, mint mifelénk annyi táj, mindig egész. Erről is a festők tudnak "beszélni". A táj, az egész. Mondjuk, az egésznek a metonímiája, metaforája, szinesztéziája, irodalmiasan szólva. Az egészben látott táj egyúttal jelenés. Ez az, amikor a fizika és a metafizika egy mezsgyén összeér.

Győrffy Ákos azt írja, hogy "eszeveszett konokság", valami roppant erő -- mely roppantul össze is roppan gyakran -- készteti ennek az egésznek, az isteninek vagy az üresnek vagy a semminek a fürkészésére. Nagyon pontosnak érzem az "eszeveszett konokság" megjelölést. Nem okos dolog valóban ebben utazni, ami az okosság felfüggesztésére szólít fel, és a tudatlanságban ágyaz meg neked. Ami óhatatlanul elvisz a "tények látszata" felismerés centrumába, hogy attól kódulsz. És végig kell nézned a romlás tájképeit, a természet pusztulását, méghozzá szeretettel. Ha láttál már kiszáradt patakot, elszennyeződött ereket, kivágott fasorokat és kivágott ősfákat, ha láttad a zentai Tisza-partot a műanyaghulladékkal, akkor tudod, mire gondolok. A "nézők nélküli képek" kifejezés is a szóban forgó könyvecskéből származik. Vannak olyan képek, amelyek nem elviselhetők; olyanok vagyunk olyankor, mint a macska, mikor a süketet adja. És ezek azok a képek, amelyek mindig a hátunk mögött vannak.

Igaz, a "nézők nélküli képek" -- nem tudhatjuk, gyönyörűek is lehetnek.

A pusztulás tájképeit Győrffy Ákos -- és te is, Zoli -- egy-egy arcon is látja. A nyomorult, kiszolgáltatott, reménytelen arcok -- a hajléktalanokéi nála, a háború járta emberek nálad -- azok, akikből, hogy egy új szót alkossak most, a megszentségtelenítettség beszél. Ha nem tartjuk rajta a szemünket egy-egy percre az ilyen diszhumán tájakon, akkor ne gondolkozzunk az istenről. Ha a szóban forgó könyvben nem lennének ott a hajléktalanportrék és monológok, akkor az egész egy tonnával könnyebb volna.

A balgák és bolondok zsenialitását minden valamirevaló gondolkodó ember észre kell vegye. Nem idézem most a zseniális mondatokat a hajléktalan monológokból, mert azok a "hegy" kontextusában villantanak. Én felnevettem rajtuk, de nem gúnnyal, hanem örömmel hahotáztam magamban, hogy a mélyben mégis van valami! Kincstörmelék a sárban.

Az a mély, amit Győrffy Ákos jelez, nem ábrázol, csak jelez, nem emberi, és mégis embervájta. Te is abban a kráterban járkálsz; önkéntelenül jött most a nyelvemre Pilinszky.

Ákos inkább az "irgalom" szót használja, mint a "kegyelmet", és ezt megértem -- itt akkor lent vagyunk. És tűz és víz között vagyunk, sajnos ez a fajta írás nem engedi meg az optimalizálást, a nevezetes középútról letér. Talán szélsőségekre ragadtatná magát, ha nem lenne benne az áhitat, az Andacht, a gondolat, mely a nemtudásból táplálkozik. Az Andacht-ról az ihletre asszociálok, ami maga az elcsíphetetlen. Kirekesztették ezt a fogalmat is ma, pedig az akarással el nem érhetőt jelöli, pótolhatatlanul. Ha nincs, nincs, pontosan tudjuk.

A születésnapi levélféle délelőtti részét ezennel befejezem, szünet következik.