Szerda délelőtt Tolnai Ottóval

Kint zuhog. A csatak. A kibaszott áramvonalas politikai támadásoktól -- mert a magyar politikai élet, amit, hamisan, "közéletnek" neveznek, agresszív, be akar hatolni az életedbe, annak minél több sejtjébe -- ki kell lőnie az embernek magát az űrbe, és nem rossz választás, ha irodalmi művekbe és opusokba röpül ehelyett. (Ennek az induló blognak az ilyen "szökésvonalak" demonstrálása lenne a tétje.) Ott mégiscsak vannak lebegő testek, mindenféle jelentések, szondák kóborolnak, és tulajdonképpen várják a befogadóikat. Meggyőződésem, hogy az irodalmi művek (nem a szerzők, a művek!) vonzzák, kérlelik szinte a (potenciális) olvasókat, hogy figyeljenek rájuk, és az író akkor is másnak ír (ha nem másnak, hát az Úrnak), ha magának jegyzetel. Kicsit hasonlít a kérdés -- kit szólít meg az irodalom -- ahhoz, hogy mi lenne, ha nem lenne ember a planétán, tehát olyan lény, aki látja, észleli a Földet, szemgolyó a földgolyót. Akkor ugyanis a "földi élet" fogalma sem létezne, és ez a kérdés sem volna.

Az irodalmi művek -- de a képzőművészetiek is -- kicsit elveszetten keringenek az űrben, receptorokra van szükségük.

Hát itt vagyok én, mondanám Tolnainak, ha nem ismerne, mint a rossz pénzt, de névtelenül is a befogadója vagyok. Most éppen a prózája, annak is a rövidje van a szemem előtt, bár nála a műfajok állandó határsértéseket követnek el. Nem hessegetem el a gondolatot, hogy ez is a határhelyzetből (a kisebbségiből) következik. Egy anyaországbéli komótosabb, nincs annyira az anyatejjel beletáplálva a másságra való kitekintés, a fürkészés szüksége, és a törekvés, hogy ő más legyen. A kisebbségi fészkelődik, s ha nyugtalan, nem fészkelheti be magát sehova. Sorsa a "helytelenség", a szó több értelmében. Így aztán Tolnainál poétikai tekintetben a próza, a vers, az esszé, a jegyzet és a napló, sőt a kritika folyton áthajlottak egymásba, egyik sem volt hon. És érdekes, hogy ő mindig is úgy volt kreatív, hogy receptív volt egyúttal. Szívta be magába zsenge ifjúkorától kezdve a legkülönfélébb "külföldi" irodalmi és művészeti hatásokat, és ezeket azonnal át is alakította, magáévá tette. Ez jelen időben is érvényes. És a jövőben is alighanem. Ezt a "magáévá tételt" egészen  komolyan gondolja, azonban sohasem az ún. irodalmi "elsajátítás" (appropriation) fokán (mint pl. Esterházy), hanem mindig kimondottan dialogikus formában. Talán még nem elegen figyeltek fel arra, hogy Tolnai Ottó az irodalmi/művészeti dialógus mestere.

Őt olvasva azonnal szellemi kapcsolatok sűrűjében találja magát az ember, egy olyan asszociációs rengetegben, ahol nem kell félni, hogy elveszik, mert a szerző is, meg az idézett, emlegetett, behívott "útmutatások" is vezetik. Örömzene ez tulajdonképpen, amikor egy láthatlan orkesztra zendül fel.

Azt hiszem, hogy az ő egyik irodalmi gesztusa a "kirajzás". Állandóan kifelé törekedett önmagából (vagyis a provinciából -- és így nézve minden "önmagunk": provincia), de úgy, hogy a másnak őbenne nyoma maradjon. Karcolja meg. Sebesítse meg. Nem kímélte en(szöveg)testét. Így vált öregkorára ilyen rezzenékennyé, mint aki előre várja és féli a becsapódásokat.

A provincia ugyanígy hajlamossá tesz az elzáródásra is, a "kicsibe" való lakályos berendezkedésre, önbekerítésre, és nem tudok nem gondolni arra, hogy a tény, miszerint Tolnai édesapja gyarmatáru-kereskedő volt, akinek a boltjában mindenféle furcsa dolgok sorakoztak, eleve hajlamossá tette Ottót a nyitásra. Ő is kinyitotta hát a maga egzotikus boltját. Meggyőződésem, hogy Tolnai Jutka a társszerzője, a beszerzője, aki nélkül az egész "boltosdi" nem sikerült volna. Vagyis a "művészkedés", amire Thomka Beáta találta meg a legjobb teoretikus hasonlatot Walter Benjaminnál. Aki szerint "a mese, ahogyan a paraszti, a tanyasi ls a városi kézművesség körében hosszan fejlődött-gyarapodott, maga is mintegy a kézműves formája a közlésnek". Thomka a közlés "kézműves formájának" emlékét fedezi fel Tolnai Ottó prózájában -- és ez telitalálat. Arról van szó, hogy hogy s mint mesélnek az emberek vidéken, falun, tanyán, vagy egy városi bérházban -- szoliterben, őrzi meg Tolnai a délszláv formát --, és ezt a művész -- ami Tolnai par excellence -- milyen transzformációkon átengedve viszi át a saját narrációiba. Teljesen átalakítva. A művész mint transzformációs (transzfigurációs) apparátus -- ez nagyon vág Tolnaira. 

Maurits Ferenc címlapja -- Újvidék, 1972 -- nem zseniális? A könyvet belülről is Maurits kis grafikái, iniciáléi díszitik, noha ezeknek semmi közük a díszhez; aktívan viszonyulnak a szövegekhez. A Virág utca 3 borítóját is ő tervezte Bojam Bem kutyás képének felhasználásával, és a tipográfia is Mórit dicséri. (A magyarországi tipográfia mindmáig távol van attól a művészettől, ahová az újvidékiek anno fölemelték.) A könyvről gondolkodva tegnap én is a fehér dogra "támaszkodtam", és lám, az éjszaka elolvastam Tolnai új utószavát: ő is majdnem kizárólag arról a nevezetes pasztellképről beszél, mely az ő tulajdonda, ámde vajdasági kép lett a Bem fehér dogjából! Ez a mi képünk! A vajdmagy ir bestiáriumának hercege! Mert hogy ebben az irodalomban rettentő szaporák az állatok, különösen a disznók (a két szikrázó fiatal tehetségnél, Bencsik Orsolyánál és Terék Annánál, akiknél a paródia csúcsra fut), de vannak szép számmal patkányok (Gion) is. Danyi Zoltánnál is egy emlékezetes kutyajelenet (kutyahalál) és a dögök. (Danyinál a katasztrófa állati.) Tolnainál azonban minden van, még páva is, és a szú fontos "szereplő" nála. Sziveri János Dia-dalok című verseskötetének címlapjáról (szerencsétlenül elvágva) egy disznó vigyorog, Bicskei Zoltán ceruzarajza... Nehezen hagyom abba. Ez a téma megérdemelne egy doktori disszertációt, de csak úgy, hogy a finnyás bizottság egy picit rosszul legyen tőle.

Közbevetőleg: Bojan Bem lélegzetellállító képeket állított ki nem olyan rég Belgrádban, olvasom, pedig csak az Újbelgrádi lakásából (a szoliterből) látható pocsolyákat fényképezte, munkálta meg. (Újbelgrád olyan, mint valami város a Marson.)

Avagy megleli magában a világban, bennünk a fehérség még néhány tiszta atomját… (Tolnai Ottó)

Visszatérve Walter Benjaminra, a kézműves próza fogalmára,  muszáj kimásolnom néhány mondatot Benjamin A mesemondó című szövegéből.

"A mesemondó -- bármily meghitten cseng is fülünkben ez az elnevezés -- a maga eleven hatékonyságában számunkra semmiképpen sem jelenvaló." "Arról árulkodik, hogy az elbeszélőművészet a végét járja. Mind ritkábban esik találkozásunk olyan emberekkel, akik tisztességesen el tudnak mesélni valamit." "Mintha legelidegeníthetetlenebbnek, a biztosak között is a legbiztosítotabbnak hitt vagyontárgyunkat oroznánk el tőlünk: a tapasztalatcserére való képességünket." 

És visszatérve arra a pontra, amelyet a bejegyzés elején említettem, ki szeretném függeszteni a falra ezt a Benjamin-idézetet is ugyanebből a tanulmányból:

Ahány pillantás az újságba, annyi bizonyítéka újabb mélypontra süllyedésének, annyi újabb tanújele annak, hogy tegnapról mára ismét sohasem hitt mértékben szenvedett változást nemcsak a külső, hanem az erkölcsi világ képe is. (Bizám Lenke fordítása)

Ugyancsak ebben a -- most látom, milyen fontos! -- tanulmányában beszél Benjamin "az odafigyelés képességének" és az "odafigyelők közösségének" eltűnéséről -- és e ponton újból kiemelném Tolnai figyelmének (amivel rajta tartja a szemét festőkön, költőkön, írókon) a kivételességét. És idézi Valéryt -- akit Tolnai is idézett a Virág utca mottója gyanánt -- újabb boldogító koincidencia! --, méghozzá egy olyan eszmefuttatást, amely a Tolnai-opus vizsgálatának mottója lehetne:

A természetnek e türelmes módszerét egykor utánozták az emberek. Miniatűrök, tökéletes finomsággal megmunkált elefántcsont vésetek, remekbe csiszolt és metszett kövek, lakkmunkák, festmények, amelyeken áttetszenek a vékony, egymásra lehelt rétegek... -- az önmegtagadó, kitartó fáradozásnak e teljesítményei nem léteznek ma már, elmúlt az idő, amikor még nem számított az idő. A ma embere nem dolgozik olyan munkán, amelyet nem lehet lerövidíteni.

Tolnai ilyen finom kicsinységeket barkácsol a műhelyében. Nem rövidít, hanem vés. És az apróságok ("aprózás", írja Thomka) határtalan egésszé fűződnek össze, kiterjednek, mint egy háló.

Nagyon fontos, amit Benjamin "a tapasztalatok közölhetőségének" lecsökkenéséről beszél. Hogy egyre kevésbé vagyunk képesek a tapasztalatcserére, azt mindenki érezheti ma -- ezért is emeltem ki Tolnai dialogikus tehetségét.