Egy mondat

Danyi Zoltánnak van egy blogja, az a címe, hogy "A kertész naplójából". A mai blogbejegyzése egyetlen mondat volt.

Ma teleraktam egy kamiont rózsákkal.

Ennyi, a többi tér üres, sötét. Ez az egy mondat azonban nagy teherbírású, és sok mindent hordoz a hátán. Nincsenek jelzők, nincs metafora, a mondat a lehető legegyszerűbb; ténymegállapító. Tényközlés egy üres naplólapon. Lehetne az egy üres nap, vagy egy üres élet is, ahogy a kamion is üres volt korábban, hirtelen azonban -- az olvasó szempontjából hirtelen -- megtelik rózsákkal, kuszán, egymásra hányva, kaotikusan, legalábbis én így látom, és ki-ki úgy látja, ahogy. Nem virágos rózsaszálakat látok, hanem virágtalan rózsaszárakat, töveket, millió tüskét. Ezt a képet én szürkének látom a télben, a barnától a feketéig, szürkésfehérig. A kamion szó a piszkot, koszt, szennyezettséget idézi föl bennem, a vasat, a fémek hidegét és, ezúttal, csúnyaságát, még a döndülését is hallom, a kopár, horpadt fémzajt. Mint a repedt fazék. Ahogy dobálja fel rája az árut.

A rózsa itt áruvá válik, az összekötözött, tán dróttal vagy spárgával összekötözött rózsatöveket elszállítják messzire, ahol majd úgy alakul a sorsuk, ahogy. A Mester (ő most a Danyi Zoli) csak ezzel a transzporttal foglalkozik most, az a dolga, hogy fölhányja a platóra a rózsáit. A Mester most egy transzportmunkás, egy rakodómunkás.

A kamion szónak tág az asszociációs tere. Számomra először is csúnya jószág. És piszkos alkotmány. Aki olvasta a Mester regényét, A dögeltakarítót, az tudja, hogy ott is ilyesféle járművel, ami akkor furgon volt, szállították el a munkások az utakról a döglött állatokat. A "furgon" szónak már a hangzása is borzasztó; a regényben állati exkrementumoktól iszamós. Az elszállítás fogalma, sejtelme is itt van ebben a mondatban. Mindenfélét lehet transzportálni, marhát, répát, embert, cserepeket, homokot; dögöket; a kamionnak mindegy.

Rózsát, azt ritkábban transzportálnak az emberek, bár ki tudja. Nem a virágüzletben terem a rózsa. A rózsa is transzportált anyag. Az ember is transzportált anyag volt a háborúkban. A Ciklon-B gázt zárt teherautókban próbálták ki először és legkorábban, mégpedig a Belgrád melletti koncentrációs táborokban, amikor még nem voltak gázkamrák, 41-ben, ha jól emlékszem; ezzel a tárggyal is foglalkoztam, megvannak a pontos adataim.

Talán mert most is egy háborús regényt olvasok, Zoltán Gábortól az Orgiát, ahol szintén fontos szerepet játszik a szállítás, mely egy Adler teherautóval vagy hasonló járgánnyal történik, elég eleven bennem a kamion képe. De a "transzport" szó ettől függetlenül is -- bár eztán már nem fogok Zoltán G. regényétől függetlenül gondolkodni a második világháborúról, és Budapestről sem -- bennem igen rossz asszociációkat ébreszt. A "transzport" szót örökre megfertőzte az, amit a zsidókkal és más ártatlan emberekkel műveltek a második világháborúban. De a Mester furgonja is örökéletű járgánnyá vált a képzeletemben. (Így jár egy irodalmár. Hála Istennek irodalommal foglalkozhattam egész életemben, kivételezett szerzet vagyok, így a nyelvnek és a létnek olyan sávjába van bejárásom, merem mondani, a legkényesebb, legvalóságosabb, legizgalmasabb, legszebb sávjába, ahova sehogy máshogy el nem juthat az emberfia. Csak az irodalom járművével.)

A rózsa szóban is ott van szinte minden, a szépség, a tökéletlen tökéletesség, a költészet, a rózsa a metaforák királynője, de még a filozófiáé is, amennyiben a filozófia a csodálkozás szülötte. Platón szerint legalábbis. Azért gondolkodunk, mert el vagyunk telve ámulattal. Vagy mert elcsodálkozunk valamin, meg vagyunk rökönyödve, Barthes szerint meg vagyunk hökkenve és el vagyunk bűvölve. A rózsa a formák és a színek anyaszimbóluma. Anyagában a legnagyobb finomság -- szirmok --, és a kegyetlenség, a durvaság -- tüskék -- találkoznak. Elég kimondani azt a szót, hogy "rózsa", az ember máris el van bűvölve. A természet, a Teremtő megteremtette, a vallás és a költészet pedig fölavatta, ábrázolta, minden szirmát jelentésekkel ruházta fel. A jelentéseket lecsupálta, aztán másmilyenekkel ékítette őket. A rózsa: költészet, mindkét teremtőé, az istené és az alkotó emberé egyszerre. A paraszté, a polgáré, a papoké és a katonáké, nőké és férfiaké, forradalmaké, Szűz Máriáé és a Marikáké. Mezőn, kertben és festményen.

Namármost ezek a rózsák kusza halomba, mint József Attilánál a farönkök s a szén, kerülnek föl a kamion platójára. Vagy, mondom, összekötözve. Talán spárgával, mint Zoltán Gábornál a zsidók csuklója, csak azokat sokkal szorosabbra kötözték. A szirmok ilyenkor, a transzportnál, már nincsenek rajtuk, elhullottak és lekaszálták őket. A rózsakertészet -- a Mester is ezzel foglalkozik mint író és mint magánember is -- keserves "műfaj", nincs kímélet, én, az irodalmár gyönyörködhetek a rózsákban, de a kertész és a szállító nemigen, ők bánnak a rózsákkal, és a kertészre még a rózsák elpusztításának feladata is ráhárul, igaz, a tövek fel fognak majd éledni valahol egy másik udvarban, kertben, talán egy másik országban. A rózsa pénz most.

A szállításra kerülő rózsák esetében már a tüskék a dominánsak, és egymást szúrják, döfik ezek a tüskék. A rózsaszárak belemerülnek a kamion csúnya színeibe, a növény a fémen csattan. A Mester egy mondatában ott a rózsa egész életútja. Amikor még szép volt, zsenge volt, pompás és illatos, amikor lefejezték, amikor dobálták, mint a tetemet, és az is ott sejlik, amikor majd megvásárolják, elültetik, meggyökerezik, és majd egyszer megint szép rózsa lesz belőle.

A Mester most az egyik legsötétebb fázisban segédkezik, intézkedik, ténykedik. Az ő fejében azonban ott az Egész út. Tekintet nélkül erre az Egészre, most lehajol, fölveszi, dobja, lehajol, fölveszi, dobja, most a rózsa: tetem. Tetemek tömege hever a kamionon.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindegyik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

József Attila Eszméletének negyedik szakasza szóról szóra igaz ebben az egy mondatban, illetve a képben, amit az olvasó lát, ha rendesen elolvassa.

Ez egy irodalmi mondat, A kertész naplójából való, sötét alapon olvasható. Így aztán a tény -- az irodalomban -- megtelik élettel, vele együtt halállal is, érzéki részletekkel -- a rózsa tüskéit és elhullt szirmait is látni, a kamion zöldesszürkéjét, piszkosbarnáját, érezni a kamion benzinszagát --, feldúsúl, mint a rózsa. "Rendesen" elolvasni az irodalmi mondatot annyi, mint hagyni megtörténni ezt a fölszivárgást, a szavak dúsulását, hagyni hatni a mondat ritmusát. Ami itt egyetlen lejtés, lefelé ível a ritmus. Ma teleraktam a kamiont rózsákkal. Egyre mélyebb. És pont.

Mivel aki ezt a mondatot leírta, maga a kertész, mint a cím mondja, így föltehető, hogy amikor ezt a mondatot leírta, ő maga is elcsodálkozott azon, ahogy a tény egy világgá változik át. Annak hatására, hogy kopáran leírta. A szavak és a szavak kompozíciójának, kopogásának hatására. Mert ez is kompozíció ebben a kontextusban -- ilyen egyszerű. Ilyen dísztelen, rövid ideig tartó. 

Hogy akkor ilyen egyszerű.
Arra gondolt, hogy akkor ilyen egyszerű.
Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.

Ez az Emlékiratok könyvének fináléja, az utolsó három mondat. Egy rém bonyolult regény utolsó, egyszerű mondatai. Amelyek itt a végén akár egy impromtu. Az éjszakába hajló alkonyatban.

A Mester is hosszú műveletsor után írhatta le ezt az egyszerű, kurtábbnál kurtább mondatot. Mint kertész, végigkövette a rózsák életét tavasztól télig, sőt asszisztált is hozzá, asszisztens volt a Mester tavasszal, nyáron és ősszel, mígnem a fölrakodásnál segédkezett. Jó kertészként nyilván metszett, nyesett, vágott, tört. De a végén, amikor ezt az (egyik) utolsó mondatot leírta, akkor író volt, A kertész naplójának írója, aki egy mondat erejéig megszabadult a kötöttségektől, attól az élet-halál-folyamattól, amelynek jó vagy rossz "kertésze", segédje, munkása, intézője volt.

Egyetlen mondatba belefért most négy évszak. Belefért jókora adag történelem. Anyagok. Az ő saját erejének a kvintesszenciája. Öröm és bánat és tikkadás, ki hogy olvassa. Ebben a mondatban nincsenek érzelmek sem. Azok az érzelmek kerülnek belé, amelyeket belerakunk, vagy azok a képek, sejtelmek, amelyekkel megajándékoz bennünket a mondatba -- logoszba -- hajtott nyelv. A rózsa életének logikáját mi adtuk meg. Elpusztítottuk. Eladtuk. Újra fog kelni.

Hát ezért imádom az irodalmat.