Születésnapi napló

Tegnap depressziós rohamom volt. Noha ez, meglehet, coincidentia oppositorum, hiszen a depresszió mozdulatlanságot, a roham pedig mozgást feltételez. És ezt nem is tudtam, most látom a szótárban, hogy ez a kifejezés nem csak az ellentétek egybeesését jelenti, hanem "a földi ellentmondások fölemelését a végtelenbe, az istenibe". Azaz tudtam, csak nem definiáltam.

A m-i vonatút után, sőt már közben, már a m-i váróteremben, sőt már az egyetemi könyvtárban elkezdődött.  Vagy menjek még korábbra? Mikor kezdődött? 
Ha röviden össze akarnám foglalni, akkor azt mondanám, hogy a hivatalosság váltotta ki. A hivatalosságra pedig, mindenki azt mondja, szükség van, a hivatalos szertartásosságot -- amit tapasztaltam -- vannak, akik szépnek tartják. Ünnepélyesnek, meghatónak. Nos, én úgy reagáltam rá, önkéntelen, ahogy mondtam. (Most az is eszembe jut, lehet, hogy Kafkát ez hozta ki a sodrából.)

Egy depressziós roham olyan, mint a rosszullét, gyomorforgással, "fejforgással" jár, sőt én még vacogtam is bele a melegben. És nagy löketekben szürke tömegek vonultak. Gyertyafénnyel, csellózenével sem tudtam elejét venni -- vagy véget vetni neki, olvasni nem bírtam. Korán lefeküdtem, és el tudtam aludni. Égve hagytam a mécsest.

Reggel azzal kezdtem a napot, hogy a misztikáról gondolkodtam egy olvasmányom kapcsán. A misztikáról mint Magyarországon -- magyar nyelvterületen -- teljesen használhatatlan kifejezésről. Mert fellengzősen hangzik a magyar kultúrában, ahol nincs kultúrája. Pilinszkyhez kötik legföljebb, aki a keresztény vallás eszköztárával élt, ez az eszköztár pedig valóban kevéssé használható. Vagy Hamvashoz, akit nem szeretnek, mert hiányzik nála a szakirodalmi eszköztár, és nem veszik észbe, hogy a könyvtárát lebombázták, és hogy aztán könyvtár nélkül élt az isten háta mögött. Hát ezért nincsenek meg a pontos forrásai, és ezért általánosak az állításai. Ezért apodiktikus, mert nem ülhetett le kutatni, a felhőket nézni ülhetett le.

Egyszóval sajnos a misztika mint fogalom nem létezik a magyar nyelvben, csak a torz variánsai. Én is csak azért tudom ezt, mert fiatal koromban behatóan foglalkoztam a legfejlettebb változatával, a spanyol barokk misztikával, ami már a dekadál, egy túlérett változat. Ha megérem, talán föl fogom újítani azt az egészében sosem publikált esszémet, ha ugyan megvan valamilyen régi digitális változatban, amit, félő, nem fogok tudni konvertálni. De a misztikához ez is hozzá tartozik, hogy elvész.

A misztika azért is idegen a mai magyar diskurzusoktól -- fejlettebb kultúrákban ez nincs így! -- mert a semmi/minden, pillanat/örökkévalóság, jelenlét/nemlétezés, ismerős/ismeretlen, mindig/soha ellentétpárokban gondolkodik, valóban coincidentia oppositorumokban. És azért, mert mindig kilép az aktuális kultúrából, Szent Terézék is végig eretnekgyanúsak voltak, és az inkvizíció rajtuk tartotta a szemét. Pilinszky is kilépett. Hamvas is. Viszont közel van a természethez, nem a romantikus, hanem az ősi értelemben vett természethez, mondjam úgy, a kövekhez, a fák belsejéhez, az ég túlnanjához. És persze istenkereső, nagyon vidám, hogy ezt a szót sem lehet ma magyarul használni. Úgy istenkereső, hogy a megvan--nincs meg ellentétét veszi, és ez nem nélkülözheti a feszültséget.

A misztikus feszültség különös dolog, mert a nyugalom körül vibrál. Ez a nyugalom a halálközeli nemlét is lehet. Nagyon sötét színezete is lehet, de nagyon világos is. Az ellentétek a misztikusban nagyon élesek és fájdalmasak tudnak lenni. A misztikus igazából nem tudja megragadni, amit céloz, vagyis amire ki van feszítve. Ezt a megragadhatatlanságot sem szeretik benne. Ha szavakról van szó, mert a festészetben a misztika mindennapi tapasztalat és tárgy, és a festészet ábrázolni tudja azt, ami misztikus.

 (Ez egy Emil Nolde.) De néha még a fénykép is, sőt még a szobrászat is. A szavak azonban nem. Soha. De próbálják, essaiez, mert ez a szó, puszta törekvés. A leírhatatlan, kimondhatatlan, és a leírás rettenes kényszere is része a nevezett feszültségnek.

Misha Maisky, a csellós a mai napom zenésze.

Folytatom.

Azért sem bírják a magyarok a misztikát, mert a tudatlanság a kenyere, a magyar pedig ezt a szót sem fogadja el, amiként magyarul az "alázat" szó is használhatatlan, pedig enélkül nehezen fogunk zöld ágra vergődni. A tudatlanságot ugyanis fel kell fogni és el kell fogadni, aztán talán megismerni is lehetséges lenne. Ezek a gondolatok Győrffy Ákos "A hegyi füzet" című könyvecskéje kapcsán aktualizálódnak bennem, amihez ma kellemes feladat fűz, és ha szabad valamit kívánni a születésnapomon, akkor ilyen kellemes -- a hivatalosságtól mérföldnyi távolságokra lévő -- feladatokat kívánnék magamnak. De a te könyved is itt van a pakliban, Zoli, A dögeltakarító, mert ebben a januári latyakban, ami ma rám köszöntött, látni vélem azokat az úttesteket, amelyeket ábrázoltál, az állati tetemekkel, és azokat a szegény fickókat, akikre ezek rá lettek bízva.

A misztika a mai embernek lassú, miközben hihetetlen gyors mozdulatokat is tesz. (Mint egy ecset.) A képzőművészeten kívül ez az egy "diszciplína" (a spanyol misztikusok annak tartották) az, ami össze tudja rántani az ősidőket a mával. Gondolj arra, Zoli, amikor elébed kerül véletlenül egy antik cserépdarab képe. Egy pillanattöredékre -- amíg el nem kezdünk reflektálni -- valóban ott az az ősidő. A reflektálás azonban megszünteti a misztikus élményt, ahogy én is most azt teszem, miközben körülírni szeretném.

A szorongás, a zavarodottság, ami kétségbeeséshez, ez pedig türelmetlenséghez vezet -- pedig egész más állapotra lenne most szükség -- szintén mindig itt a küszöbön, és azt már át is lépi, annak a tudatában, aki ilyesmivel foglalkozik. Mert a misztikus nem csak megéli ezeket a dolgokat, hanem foglalkozik is velük, mert iszonyú meggyőződése támad, hogy ezek nagyon fontosak, és hogy az egész életét ilyesfajta tanulmányokra kellene rászánnia. Ez a fontosságérzet semmivel sem indokolt.

Nem ő akarja ezt "csinálni", nem én akarom, hanem ez mintegy parancsba van adva, a kanti kategorikus imperativusz egy megmagyarázhatatlan ősmintája gyanánt működik. De mivel logikátlan, ott fogunk teremni az őrület közelében, és talán ezért is kapaszkodunk az írásba, a logoszba, mert nem kívánunk oda átszabadulni vagy átzárulni. Én ugyan dicsérhetem az őrületet -- Győrffy Ákos prózájában is a hajléktalan bolondok őrült beszéde a zsenialitás morzsáival van teli --, és valóban állítom a gyerekek, a bolondok és a költők rokonságát, ez a szférát azonban egy hajszál választja el a zártságtól, a bezárulástól, amitől óvakodom. És egyúttal a tisztánlátás a vágyfantáziám. Akár a szenvedélyem. Ezért, nem másért megyek fel a hegyre újra meg újra.

A szorongás a klasszikus misztikusok életérzésében is egészen fantasztikus méreteket ölt, és akárhogy is lenézi őket a magyar, a misztikusok a szorongás legnagyobb filozófusai. Szomatizálnak is rendesen, kiüt a testükön is. A szorongás java a gyomrot forgatja föl, ahogy József Attila írja: 

Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgok, ha fekszem
s egyedül. Már mindent merek
de nincs értelme semminek sem.
(Bukj föl az árból)

József Attila nem volt misztikus, ő költő volt, a misztikusnak nincs műfaja, és nincs szakmája sem, hacsak nem apáca, szerzetes, pap vagy filozófus, ez utóbbit a szó nem hivatásos értelmében értve. Vagy író, de szinte műfajtalan.

Ami pedig Győrffy Ákost illeti -- és néha téged is, Zoli --, ki kell térni a "vallástalan misztika" általam kreált fogalmára, bár lehet, hogy valaki már kitalálta. Ez eszköztelenséget is jelent -- mondjuk Pilinszkyvel szembeállítva, aki azért írt egy "kánon kívüli" Apokrifet --, ami a teljes elveszettségbe belesodorja az alanyt. Manapság, amikor az egyházak végképp és definitive lejáratták magukat, ez az elveszettség nagyobb erejű, mint régebben. A vallástalan misztikusnak semmi fogódzója nincs, az "Isten" szó sem fogódzója. Ha tud imádkozni, azt csak titokban teheti, a saját legmeghittebb világában, ahol senki sincs jelen, hangzó szavak nélkül. A spanyol misztikusok még megpróbáltak jóba lenni az egyházzal -- muszáj is volt nekik --, rendet is alapítottak, viszont ennek a gyakorlatnak a második világháború óta vége van.

Magánvallás nincs. Legalább egy kis közösség kell hozzá. A "magam módján hiszek" többnyire sóhivatal. A vallástalan misztikus benne van nyakig a hitetlenségben is, a nyakig érő vízből pislog kifele. Azonban annak örültem, hogy Győrffy Ákosnál találkoztam azzal a gondolattal, amit én is régóta gondolok, hogy amint felmerül Isten létének vagy nemlétének, a hitnek vagy a hitetlenségnek a kérdése, az már veszett fejsze nyele, mert van egy olyan sáv, ahol ez nem tehető fel; teljesen értelmetlen ugyanis. Én ezt a sávot szeretném megtartani, az egyetlen olyan helyet, ahol esetleg megvethetem a lábam. Korántsem biztos, hogy ez sikerül. Mert ott semmi nem biztos.

Ez a sáv, ami felé most tendálok, nagyon csúszós és veszélyes, jól el lehet hasalni, tényleg olyan, mint a hegymászás, mozognak a bakancstalpad alatt a kövek. Ha van bakancsod. (Legyen!) Nem szabad letérni az útról, ami azonban nincs kirajzolva, és többnyire nem látszik. A homály -- bármennyire vágyom a tisztánlátásra -- hozzátartozik. Nem javallott erőszakos mozdulatokat tenni az elkergetésére. Sőt jó, ha beengeded a homályt, hagyod elhatalmasodni fölötted.

A cél, ha van, az én elhagyása, az én megszűnése, ami be is fog következni. Én ezt -- ami eltarthat egy ideig -- absence-nek nevezem. Ilyenkor az alany nem tudja, hogy hol van és mit csinál. Önkívületben van. Nincs ebben semmi misztikus, mondhatni, nálam gyakran előfordul, ha mozgásban vagyok, akkor ilyenkor eltévedek, és arra "ébredek", hogy nem tudom, hol vagyok és hogy kerültem oda. A kiesett idő nem volt boldogtalan, nem minősíthető. Hisz nincs, aki minősítse. Ha egy helyben vagyok, akkor a tér idegenszerűvé változik át. Például ez történt velem tegnap az m-i vasútállomás várótermében, arra "ébredtem", hogy egy hihetetlen helyszínen voltam, ami olyan, mint ez a váróterem, de mégis másutt van, ez akkor egészen szörnyű helyszín nyomát hagyta bennem. Repeső is lehet azonban az "utazás", olyankor boldogító érzést hagy hátra.

Győrffy Ákos említi a "tudat legmélyét", amit azzal egészítenék ki, hogy van "hely" és "idő" -- mindkettő elég képtelen, bár beszüremkedhetnek képek, vagy képekben objektiválódhat -- ahol a tudatalatti és a tudatfeletti találkozik. Tudatfelettinek az egyértelműen égi vagy kozmikus szférát nevezem, amit érezhetünk üresnek -- semminek -- vagy teltnek is. Régi meggyőződésem, hogy a semmi iszonyatosan gazdag fogalommá válhat az írás során, a költészetben és a meditációban.

"A hegyi füzet" kontemplatív próza, és te is szokták ilyeneket írni, Zoli. Én is szokok. Nagyon rossz régi magyar szavak vannak rá az irodalomelméletből, kegyességi iratnak vagy lelkiségi irodalomnak vagy imádságos könyvnek, avagy prédikációnak nevezik a régimagyarosok (nagyon jó dolgok vannak ott elbújva, elég csak Bornemiszára utalni), a németben sokkal találóbban nevezik az ilyet "Andachtsbuch"-nak. Ebben benne van a "denken", gondolkodni szó is. A meditációnak és a kontemplációnak Pilinszky és Hamvas után nincs műfaja a mai magyar irodalomban. (Tolnai talán, ez külön megfontolás tárgya lesz.) Az esszé ennek a modern változata, annak egy sajátos válfaja, amelyet tűnődésnek nevezhetnénk. Az a vágyam, hogy írjak egy tűnődőkönyvet.

A kemény misztikus, mint amilyen Győrffy is, szintúgy megküzd a kísértésekkel, mint a régiek. Az önigazolás az egyik fő kísértés, aminek ellent kell állni. (A régiek is ezt csinálták, csak másképp nevezték.) A radikális önkétségbevonás -- szép szó ez az -- mellőzhetetlen, noha kurva, mert ilyenkor az én jókora bukfenceket képes művelni. A bűntudat kényes jószág, pont az vezet el az önigazoláshoz, ha kekeckedünk vele. Én azonban elengedhetetlennek találom, szembeszállva a pszichológiai jótanácsokkal, a bűnösség tudata nélkül nem tartom lehetségesnek az önismeretet.

A misztikusok nem annyira elszálltak, mint gondoljátok, az önismeret mindig tetemes része volt az az exerciciumoknak, a lelki gyakorlatoknak.