Az érintetlen példány

A Párhuzamos történeteket az elmúlt tíz év alatt többször elolvastam, különösen az első két évben, és jól össze is firkáltam a pélányomat, ami három bekötetlen, összefűzött halmaz, csak félig könyv. Ceruzával és mindenfélével huzigáltam, kiemeltem stb., már ahogy azt az értelmezői munka megkövetelte. Közben kaptam a "rendes" könyvből is példányt, de azt nem olvastam, mert szükségem volt a szövegben végzett intervencióimra. Azért mondom, hogy intervenció, mert a tudatos olvasó beavatkozik a szövegbe, át is alakítja valamelyest, a saját testére szabja, miközben a mű összefüggéseit kutatja, hisz ha érti, csak a saját eszével teheti.

Úgy esett most, hogy pontosan abban az időszakban, mint 2005-6 fordulóján (vagy 2004-5 fordulója volt?), a kezembe vettem az érintetlen, bekötött példányt. Jó puha, kellemesen barnás papíron, gondolom, újrahasznosított. Könnyen kopik, de én szeretem a kopásokat a könyveken, mert egy könyv attól él, hogy forgatják, az se baj, ha beszakad. Újraolvasom megint. Lassan. Ez a regény lassúdad olvasást kíván. Most nem kihegyezett ceruzával olvasom, hanem csak a szememmel és a csupasz ujjaimmal. Mi több, a világért sem húzok a lapokra egyetlen vonalkát sem, maradjon ez a példány tiszta.

Olyan, mintha először olvasnám, habár az összefüggésmezők persze most már igen gazdagok. Azonban mivel azt játszom, hogy most már nincs feladatom vele, mintha "csak úgy" olvasnám, ábrándozva, más domborodik ki a  kellemes tapintású és színű lapokon. Milyen puha papirosú ez a könyv! Az ún. kemény borítás is puha, tenyérbe simuló, könnyű. A szöveg fut, de én most elidőzök, hagyom, hogy kibontakozzon. Valóságos patakzás indult így meg. Olykor könnybe lábadt a szemem, mintha valami rég nem látott, régi jó rokonnal találkoznék. Ez a szöveg olyan érzelmes -- nem érzelgős, hanem érzelmes --, mint semmi más a világirodalomban. Az érzetek érzelmekbe hajolnak át, és vissza, közben indulatok is ki-kitörnek és szenvedélyek nyernek formát. Az író azonban analitikus, reflexív, így aztán képes folyton rajta lenni az elemző figyelmével ezeken az érzéki, érzelmi, indulati eseményeken, amelyekre az újabb elméletek a "testi" szót használják, ami csak felemásan igaz, amennyiben mindezek a sensusok, szenzációk és affekciók az eleven testünkben, pontosabban annak határain, akárhogy is: a világban esnek meg. Egyvalakiben, kettő, három, négy ember között, az emberek és a világ között. Most már hamisnak érzem a "testírás" megjelölést, hiszen a lélek is ugyanúgy beszél ebben a prózában. Hiszen természetesen a test, a hús is lélekkel átitatott. A regényben túlságosan is, teljesen. Egyáltalán az ember esetében talán csak az anatómiaatlaszban és a boncasztalon meg a műtőasztalon van puszta test, Nádasnál ilyen nincs, csak az a hulla mozdulatlan és hideg az elején -- bár még az sem hűlt ki teljesen --, lélektelen a hóhullásban, noha a hóhullás itt több, mint természeti esemény, hangulata és sugallata van. Neki, a megtalált tetemnek már elszállt a lelke, vagy épp azokban a percekben szálldogál, és épp az veti fel az összes problémát, hogy az illető meghalt.

"Testírás?" Hülyeség. Test nincs, lélek van, kekeckedek, persze ez nem igaz, Nádasnál teljes összekeveredésben, ezer szállal össze van fűzve a kettő. Vagy hány, az embernek, mint a macskának kilenc lelke van. Az élő test mindig át van lényegülve valahogy, ilyen ferdén, olyan ferdén, ilyen betegen, olyan kicsattanón; az emlékek a testet is birtokba veszik. Az érzékek, mind együtt, mint egy zenekar, érzetekből érzelmeket termelnek, amelyek vagy hosszú, vagy rövid életűek, folyton változnak és váltakoznak, visszahatnak a testre, az ismét dolgozik rajtuk... És még az agynak is van beleszólásba a dologba.

Ez a test-lélek gabaly, ami azonban olykor nem várt harmóniát szül vagy őrült konfliktusokat (egy emberen belül is akár, vagy ember-világ között), valóban -- ahogy a szerző szereti használni a szót - embertani tanulmányok véget nem érő sorozata. Pontosan a szophoklészi irányadás huszadik századi elágazása. ("Sok van, mi hátborzongató, / De az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan." Avagy: Sok van, mi csodálatos...) Az emberszemlélet komplexitását tekintve Nádas görögös, anélkül, hogy az azóta ejtett felfedezéseket és botrányokat mellőzné ezzel kapcsolatban.

Ez a fotó régen készült Kupuszinán. Hány éve is? Öt? És a véletlen úgy hozta, hogy ezen a mai napon egy kismacska szegődött mellém, és ideköltözött. Minne.

Poros cicánk húszévesen halt meg. Macsó, a másik is megvolt több mint tíz, amikor Miklós után ment. A Minna icipici. Együtt fogunk dolgozni.

Nagyon rejtélyes a mottó, és nem is akarom most megfejteni, meg sose akarok már megfejteni semmit, csak körüljárni, kitapogatni --  de nagyon jó. Erről van szó: 

Közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem.
Parmenidész