Délután lementem a régi jó cukrászdába, és vettem néhány szelet tortát. Egy vendégem lesz csak, egy lány. Méghozzá, ha már születésnapom van, a legdrágábbikból, az Ország Tortájából vettem, noha ez a tavalyi recept, mondta a cukrász. Rákérdeztem, hogy csak a neve miatt kerül-e duplájába, mint a többi, mire azt válaszolta, hogy nem, hanem azért, mert tökmagolaj van benne, meg más finom, drága anyagok. Kíváncsi leszek a tökmagolajos tortára.
Miután délelőtt a misztikával foglalkoztam, nem csoda, hogy Pályi András hívott fel estefelé telefonon. Ő volt az ügyeletes misztikus Magyarországon Pilinszky után, és vétek, hogy őróla nem írtam a délelőtti jegyzetemben, pedig eszembe jutott, hiszen közben el is határoztam, hogy újraolvasom a Másutt-ot meg az Éltem-et; az előbbi ifjúkorom fontos olvasmánya volt, és innen ismerkedtem meg Avilai Szent Terézzel. Ha nincs Pályi, nincs Teréz sem. Annak idején annyit foglalkoztam vele, velük, hogy aztán szaturálódtam.
A misztika csudadolog. Győrffy Ákos azt írja, hogy ő talán csak akkor érzi kereszténynek magát, amikor ír - Pályi meg épp akkor nem érezte kereszténynek magát, pontosabban ő lázadt a vallásos kereszténység ellen, amiről testközeli emléke volt, mert abba a magyar keresztény középosztályba született bele, amit én csak hírből ismerek. Ő fegyelmezett keresztény neveltetést kapott, bele lett sulykolva az a bizonyos Andacht, az áhitat. Kamaszodván, s főleg fiatal felnőttként aztán ez verte ki nála a biztosítékot. De mentette a menthetőt, mert a szexualitásban, a szerelmi érzékiségben találta meg azokat az érzéseket és azt a szellemi szintet, ami a misztikusoknál, pláne a spanyoloknál Jézus Krisztusra vonatkozott. Pályinak blaszfémikus novellái is vannak, amelyek viszont mára, amikor anything goes, és nincs semmi botrányos a szexualitásban meg annak a kinyilvánításában, a szemérmetlenségben, vesztettek erejükből, a dacerőből.
Borzalmasan szemérmetlen társadalomban-kultúrában élünk, amikor semmi "kiderülésnek" nincs hatása semmi téren. Óriásplakátokon virítanak az erogén zónák, és ha valami szemérmetlenségre derül fény -- mit fény, sötétség -- a politikában, akkor attól a kormányzatnak arcizma sem rezdül, csak azoké rezdül, akik idegesek, a lentieknek, mint én. Akiknek belenyomják az orrát a szarba nap mint nap. Tanulunk is belőle. De ugyanígy a mellekbe, a seggekbe és szájakba is bele van nyomva a pofánk, ha kimegyünk az utcára. Én ezt a tömegkultúrát ki nem állhatom. Az elhúzódás, a kívülmaradás, az elvonulás stratégiájában osztozom Győrffyvel.
Nem tudok persze internet nélkül élni én sem, nincs meg hozzá a bátorságom, sem a szuflám, függök én is az információ- és érdekesség-áradattól, mondhatni, az édességektől és más erős netes ízektől, és még az utált magyar politikától sem vagyok képes eltekinteni, félrenézni, hanem képes vagyok azt is szemezgetni. Miért? Mert a kirekesztődés ősi rettegés, magát a halált jelenti az egyén számára.
Eszem hát én is az Ország Tortáját.
Ma, ezen a napon, még volt rá pénzem.
Ami veszendőbe megy a netezés és a tortázás miatt, az a bensőségesség. Az, amire Pályi is letette a voksát, és még sokan abban az időben. Az intim birodalmakat néztük a legszebbeknek, az volt a "másutt".
Nem jött még meg az a vendég, akit vártam, így az orromat lógatva, egyedül ettem meg a tortaszeletemet, valóban tökmagízű.
A Jézus Krisztus iránti szerelemről pedig majd máskor írok, mert mégis érkezik a lányka. Maradt neki egy szelet tökmagos hazai.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.