Jegyzet a szétmorzsálódásról

Tegnap valamit kínlódtam a számítógéppel, és az egész napom elbaszódott emiatt, késő éjszakáig vacakoltam és káromkodtam szépen. Alig tudtam megoldani a bibliográfiai szoftver kérdését, muszájból, felemásan, közben újraindítások, egy komplikált fordítás elvesztése, ilyenek. Éjfélkor altatót kellett bevennem. Az éjszaka apámmal álmodhattam, mert reggel arra ébredtem, hogy digitalizálódás nélkül akarnék meglenni, úgy kellene élni, mint a megboldogult apám, aki kint volt mindig a Duna-parton, a csónakjában vagy a fák között, tett-vett, a növényeket agyusztálta, figyelte az időjárás változásait, pecált, dolgozott a földdel, a vízzel, fát gyűjtött télire. Virágoskert, szedres, piciny konyhakert, sárga tökvirágok. A hatalmas, borzasztó erőteljes Duna Bezdánnál, ahogy a legszebb ívben kanyarodik le Mohács alatt, Batinával szemközt. Fűnyírógéppel a markában lett rosszul. Nyitott arca volt, egészen nyitott, a szeme kékesszürke. Álmomban szépnek, világosnak, figyelmesnek láttam az apám arcát. Szabad levegő érte, nappali fényben fürdött.

Reggel pittyegett a gép, persze, hogy fel kellett nyitni a laptop fedelét, egy napig sem lehet csukva hagyni, hiszen jönnek az emailek, ez a munka, az a feladat vár, és már az irodalom is a géphez köt, a géphez köt már a Szerbiában élő lányom is, innen értesülök arról, hogy az álmon túli világban mi a helyzet. Ha most elutaznék a nagyvilágba, ki az erdőbe vagy a hegyre, akkor bizony a mulasztásaim nagy bajjá halmozódnának föl, és a praktikus életvezetésembe olyan galibák keletkeznének, hogy az na.

A facebookom első bejegyzését olvasom. Darko Cvijetićnek ma van a születésnapja. Darko Cvijetić egy boszniai, prijedori költő, író és színész, akinek csodálatos honlapja van, jobbnál jobb -- világszínvonalú -- válogatásokat tesz közzé filozófiából, irodalomból, és már régóta nézegetem a verseit, jegyzeteit. Átélte a boszniai háborút. Ennek nyoma minden sorában ott van. Most is kinn volt egy jegyzete, és annyira megragadott, hogy azonnal, de azonnal, még pizsamában, azon melegében lefordítottam. Idemásolom:

Darko Cvijetić: Jegyzet a szétmorzsálódásról

 A Talmud szerint az angyalok dicséretet zengenek az Úrnak, és azonnal eltűnnek a semmiben. De rögtön megjelennek ismét és énekelnek, eltűnnek, dalolnak, elégnek, megint megnedvesítik hamutól érdes torkukat, és újra fölzengenek.

Én a tükörrel, a szöveggel teszek ilyen köröket.

Eltávolodom, rekreálom, rekonstruálom a tükörmásomat, és abban a pillanatban elmerülök benne. Ez az a huzat, amit a színházi függöny lebbenése őriz, a világ nihilizáló ereje.

Levegő, a levegő maradéka, a hangok közti lélegzetvétel a lábatlan néger szakszofonjának sikoltásában.

Lejátszatlanság, elfáradt hangsorok.
A szőr kihűl, amint lemeztelenedik a nyak.

Az embrió benőtt körmű mutatóujja már utat mutat valakinek.

Már tapogatja ujjbegyével a puska ravaszát. Szétvágni az izmot annyira, hogy énekre nyílhasson a száj. A saját távollétem lenni a versben.

Kanadában egy srác a költészetemből fog doktorálni. A verseim háborúellenes diskurzusából, mint mondja.

A gyászszertartások ideje, a hús higiénikus öblögetése boncolás után. Akácok a hallottkém szobájának ablakában.

Mégis, ez a boncolási szándék már a szövegekben is megvolt. Úgy látszik, számoltam a hús megfürdetésével, mielőtt földet érne, az előírásokkal, amelyek megszabják, hogyan kell eljárni a bomlással.

A távollétnek vége szakadt, és a száj ismét a beszéd felé támolyog. Hamarosan megszületik a kimondás, a szünetet áhító ima, majd a csöndszakasz.

A tér, ahol a távollétem befészkeli magát, ahol összegömbölyödve hallgat a sikoly előtt. Csak a feledékenység engedi meg, hogy a szöveg megmaradjon. A feledékeny isten húst lát az angyalokban is.

Hogy borzasztóbban tudják őt megénekelni.