Egy fával él

Nádas Péter mármint. Számos szerencsétlenség után egy szerencse is érte életében, amikor megvásárolhatta, no nem a fát, nem is a földet, hanem a telket, a négyszöglöket, ahol a fa magasodik, terebélyesedik. A fa nem az ő tulajdona, ezt pontosan tudja, és épp ezért nagy tiszteletben részesíti az élet(e) fáját, és megpróbál valamit átadni belőle nekünk. A vadkörtefa, melyre nem mondanám, hogy öreg, hanem ősi, azóta elhíresült, de senki más nem ismeri, csak ő meg a hallgatag felesége. Néhány részletet átadott nekünk, olvasóknak a fa életéből, és a fényképekkel valahogy az „egészet” is megpróbálta közvetíteni, ámde ahhoz, hogy ahhoz a fához közelebb kerüljünk, vele kellene élni huzamosan, mert egy fa életét nem lehet néhány mondattal és képpel közölni, a fa az idővel beszél. És egyénisége van, ez világos, ha megnézegettük a fa-fényképeket.

Ő maga ritkán beszél róla, a „fasz” szót bizonyára sokkal többször leírta, az nem szent. (Akármilyen személyes, univerzális, filozófiai, élettani stb. stb. jelentősége is van.) Miközben a faszt elemzi, a fa titkát óvatosan kerülgeti, pedig ez az aztán igazán nyilván-való titok. Csak többnyire nem veszünk tudomást róla, mily rengeteg fával és fa között élünk és halunk, mint ahogy általában nem látjuk a titkainkat, hiszen mi magunk is azok vagyunk – a fa a vakfoltunkra esik, mint az „én” is. (A fasz, az éktelenül jelenvaló. Azt nem volt olyan nehéz megírni, elég volt hozzá egy közönséges tabuszegés.) Persze reflektálhatunk a vakfoltunkra is, csak ez bonyolult. (A makori fapusztítás épp a reflektálatlanság újdonat kultúrdivatjából következik, többek között, na meg a közönséges humán gonoszságból is.) Nádas épp ezt próbálja -- essayez -- regényesen és esszéisztikusan is, hogy a vakfoltra, meg a nyilvánvalóra is fény essék. Ezért fényképezett.

A fához való tudatos és tudalalatti ragaszkodásában Nádasnál az is közrejátszik, hogy ő a humánt nem választja le az animálisról, a biológiairól és a geológiaról, a kozmikusról (vagy kaotikusról) sem.

Mint tenger, reng az éjszaka,
növényi szenvedély szaga
fojtja szoruló mellem.

Ez a „növényi szenvedély” (József Attila), valamint az állati szenvedély is (ahogy a szeretők harapnak, ahogy az emberek ólálkodnak, rezzennek, félnek, rávetik magukat a rizses csirkére, szagolnak, áttörik magukat a vízen, a sűrűn) átjárja az Párhuzamosok világait, és ott vannak még a geológiai azonosulási, hasonulási lehetőségek is, és a kozmikus berezgések. Nádas embertana azért üdítő, mert nem metszi ki az embert az idegen világegészből, és az ő humanizmusa azért új, mert van egy fája, és mert az emberbe és a humánumába bele képes érezni az animálist és a botanikusat is, a „holt” kő-matériákat és az univerzumból valót is, aminek pedig – olvasom ma egy cikkben – legjobb esetben is csupán 5 %-át ismeri a tudomány. Nagy tévedés ezt a magatartást „antihumanizmusnak” nevezni, ahogy valahol az értelmezésekben díszeleg, hiszen éppen ennek a pro- és anti-nak a felfüggesztéséről van szó, és az emberi lény ki-nem-vételezett szemléletéről, illetve a kivételezettség-tudat elég radikális kritikájáról. Belekalkulálva, hogy nem tudunk (esetleg csak parodisztikusan) más szemléletből írni, mint a szűkös, korlátolt emberiből, a minél kíméletlenebb önkritika tanácsos a prózaírónak.

Nádas a nem-tudását szépen bevallja, amikor érzékelteti, hogy mit sem tud a fájáról, akivel huzamosan együtt él. Legföljebb kis ügyefogyott polairodokat képes csinálni róla, amelyek olyan „ócska” hasonlatok, amilyenekre az emberi sorsunk és mindekori technikánk rávisz.

A Saját halál című könyv (bookdesign by Hans Werner Holzwarth, magyar változat: Csordás Gábor) a magyar irodalom legszebb könyve, épp e vállalt ügyefogyottság miatt. Meg itt semmi érdek, ügy sincs valóban, a fa, az egy külön létező, akit most csak azért hozhat képbe az író, mert az élet legislegkritikusabb pontján leledzett, majdnem meghalt, és abból a végtelenül kényes, majdnem végleg elcsúszó sávból, az „élmény” (élménnyé vált mégis aztán) utólagos feldolgozása során rálátása nyílott rá. Kivételes pillanat. Ha meghalt volna, akkor magával vitte volna a fáját, a „visszacsúszás” miatt azonban, a zökkenőben épp képbe jött a vadkörtefa az udvarában. A Saját halál a visszacsúszás zökkenőjét (mely eltartott vagy egy évig) ölti szóba, amikor még látszik amaz a tapasztalat is (a transzcendens), meg emez is itt van már és még (a földi, a logoszba foglalható). Ez a két irányból jövő megvilágítás adja e szöveg és a saját fényképek különösségét. Hiszen amikor írta, akkor már itthon volt, az árnyékvilágban, de amonnét még átszüremlettek a másmilyen fények és sötétségek. A fa ezt a kettőt ötvözi.