A nyelvtest

Mit jelent, ha azt mondjuk egy irodalmi műre, hogy „zenei”? Azt jelenti, hogy a mondatoknak – maradjunk most a prózánál – nemcsak logikus, grammatikailag logikus felépítésük van, nemcsak logoszuk, hanem ezen túl úgy van megcsinálva az a mondat, hogy a hangzása, a ritmusa harmonikus vagy épp disszonáns élű legyen, és a mondat koherenciáját a hangzás is teremtse, ne csak a szintaxis meg a szemantika. Olyan eufónia ez, mely kaparós is lehet akár, ám érezni, hogy a mondat vagy a bekezdés a jelentés-kifejtésen túl fonetikailag is meg van formálva, zenei füllel, mely a nyelvművész zenei érzéke, ami másmilyen, természetesen, mint azé, aki szemantikailag üres hangokból alkot zeneművet. Különleges harmóniaigény és diszharmónia-érzék munkál az ilyen prózaíróban. Az elbeszélő nyelv óhajainak – belső áramának, tagolódásának – megy utána. Jó esetben nem cifrázást vagy melodizálást művel, hanem érzékeli a prózanyelvet, és a mondatok logoszát el nem veszítve „plasztikusan”, tapintattal forgatja. Teste van a nyelvnek is.

Nádas Péternek ilyen a nyelvezete a Párhuzamos történetekben végestelen végig. (Az Emlékiratokban is ilyen volt, csak ott érződött a szépítés, az eufónia mint stíluseszmény.) Anélkül, hogy kieresztené az ujjai közül a logosz szálait – több szála van itt a logosznak, mint a szőnyegszövésnél például. A PT nemcsak testeket vonultat fel, hanem a nyelvtestet is formálja. Jelentésesen. Meglehet, a szemantikai és a fonetikai sík egymást ellenőrzik, azaz a formaalkotó erőt tartják kézben. A testek és a testi folyamatok, műveletek leírásai így máris abszolút átlelkesülnek, mivel a kiművelt (azaz formált, alkotott, csiszolt, hogy is szokták mondani? pallérozott) nyelv minden pillanatban telíti a leírásokat, mondjam úgy, szafttal, más szóval lélekkel és szellemmel. Reflexióval és intuícióval. Nedvvel is, csak a nádasi humor nem kirívó, nem röhögtető, hanem kényes, fátyolos, mosolyszerű, néha durva, ez attól függ, hogy az olvasó humorérzéke mire fogékony. Az biztos, hogy leheletnyi humor, irónia vagy paródia majdnem mindenütt van, ahol a civil élet ábrázolása zajlik, a háborús és a borús részekből viszont ez természetszerűleg gyakran kifogy. Azért van ez így, mert Nádas majdnem mindig „kétértelmű”, nem „metafizikus” tehát abban az értelemben, hogy nem kinyilatkoztató típusú prózaíró, nem mondja meg a tutit, az ironikus tudatot nem zárja ki, az legföljebb helyenként elmúlik. Nem állítja soha, hogy ez az igazság vagy a valóság. Lebegteti többé-kevésbé mindig a Wahrheitot. Nem önhitt író.

Ez a távolságtartás önmagától, önnön írásától, a bizonytalansági faktor, hogy így is lehet, meg úgy is lehet, a nézőpontok helyenként igen gyors váltakozásában is tetten érhető, meg a kijelentések „zenei” megformáltságában is, ami nem hagyja leszáradni a mondatokat.

A Titkos életének bejáratán című fejezetben (első kötet, 10. fejezet) például Lippay Ágostot látjuk úgy, ahogy ő látja magát, ahogy Gyöngyvér látja őt, és ahogy a névtelen elbeszélő látja, aki hol egyikükre vagy a másikukra, vagy kettejükre koncentrál, hol más alakokat von be az elbeszélésbe, hol a lakást írja le, vagy épp az utcát.

Ez a fejezet a regény legnyíltabban szexuális jelenetei közé tartozik, kivételesen nyers szexuális magatartást leplez le, vagyis elég nyersen mutatja be Ágost önkielégítését, mégis a lehető legköltőibb. A szexus nyers költészetét tárja fel, és fölmerül a kérdés, hogy a szexus nincs-e lírával (valamilyennel) mindig csurig telve. Van, szerintem. Hiszen – amint ez ebből a fejezetből fekete-fehéren kiderül – a gyermekkorban alakul ki, azokban az időkben, amelyekre nem emlékszünk, és amelyek gyerekkori emlékeink legmélyén lapulnak. A gyerek érzékelése sokkal gazdagabb, mint a felnőtté, több érzékét használja, nem a racionalitás vezérli, semmi sem vezérli, érzékel, érez, és még csak tanítják, hogy hogy vezényelje ezt a koncertet. Ebben a fejezetben végigkövethetjük, hogy Ágost szexualitása hogyan formálódott, és még az is felsejlik, amit aligha tudhat bárki, hogy az anya–apa szexualitása hogyan hat a gyermekre.

Hogyan deformálódott, noha mindenki felnőtt szexualitása deformált, ennek nincs „egészséges” formája. Ágost nárcisztikus férfivá érett, ebben a fejezetben is a tükör előtt áll, a szeretőjétől, Gyöngyvértől elfordulva. Amikor maga magát simogatja, akkor az elhagyatott kisgyereket is simogatja magában, akit – okkal – annyira félt, hogy nem tud senki másra odafigyelni.

Aki őt nézi, a lassan szintén lecsupaszodó Gyöngyvér oltári zavarban van és heves indulatok gyötrik, mindenekelőtt sértve érzi magát – okkal –, és a jelenet értelmezését tekintve ingadozik, hol banális faszverésnek látja azt, hol meg egy gyönyörű rítusnak, aminek ő ugyan nem tudja az értelmét, de nem bírja mégsem a félig impotens férfiak rút erőlködésével azonosítani.

Az ő baja – szexuálisan is – a szervilizmus, az, hogy kiszolgálni akarja a férfiakat, segíteni nekik a megkönnyebbülésben, mert fél, hogy különben baj lesz. Nádas a női szexualitás mély ismerőjének bizonyul az egész regényben, de Gyöngyvért tekintve különösen.

Itt most nincs szükség a nőre. A férfi épp ezt közli vele. A szexuális viselkedés kettős egzisztenciális drámát beszél ki, itt egyenest megvall, olyan ez, mint egy fordított szerelmi vallomás; mindkét embernek az egész életproblematikája benne van a tízperces jelenetben.

És ez mindig, végig így van a regényben. A nyers szexualitás a legvallomásosabb, mert nincs puszta szexualitás – ahogy ezt Lacan ki is fejtette valahol –,  a kéj összetett minőség. Benne szövődnek a legrégibb gyerekkori örömök és traumák, és a megváltás szakrális vágyai is.

Az a brutális koitusz például, amikor Ágost apja a legszennyesebb prostituáltakat bassza meg rendszeresen a sötét zugokban, Ágost apjának az egész jelleméről, az életének a rendjéről, dinamikájáról, a szemléletéről és a tudatszerkezetéről vall. Még arról is, hogy a pokol hogyan fortyan.

Nem újdonság ez, Freud is így látta a nemiséget, az irodalomban és irodalmilag ábrázolva azonban én még nem találkoztam ilyen komplexitással, fizikum és pszichikum és metafizikum ilyen bonyolult egymásba-írtságával.

(És ez szöges ellentétben áll a szexualitásnak azzal a rémisztő banalizálásával, redukciójával és totál eltrágárosításával, ami a jelenünkben zajlik, vagy már lezajlott. Legalábbis a reflexióban. A valóságban azonban továbbra is olyan, mint amilyen mindig volt, sűrű, mint az őserdő.)

 Maillol-hát Winterthurban