Esős irodalom

Futottam a vizslával az esőben, és közben eszembe ötlött, hogy az irodalmi etc. jegyzeteimet talán másokkal is meg lehetne osztani. Napont száz gondolat megy veszendőbe – ha az ember nem írja le, akkor ki sem fejti őket. A gondolatok, akár az esőcseppek, mindenki mindig asszociál, s mindez tovatűnik, elszemereg.

Egyfajta literátor világban élni ma kuriózum, kevesek életformája. Nincsen erre mód, módszer, szándék s akarat, széthullott az irodalmi-művészeti univerzum, a darabkáit keresni kell, mit a meteorit-szilánkokat. A tarkabarka, olcsó demokratikus tömegkultúra vette át a helyét; én ezt nem kárhoztatom, még csak meg sem ítélem, hiszen nem is ismerem, más világban élek – legyen szabad...! A magaskultúra világában – nincs ebben fennhéjázás, tulajdonképpen szokás, nevelődés kérdése, ámbár ma már szinte szégyen. Hiszen divatjamúlt. Özvegy vagyok immár itt is, mert akivel nap mint nap osztoztam ebben a szférában – Fogarassy Miklós –, három éve meghalt. 

Tolnai

Tolnai Ottót olvasom, a Virág utca 3-at. Ez volt az egyik első saját könyvem, amit diákkoromban a zsebpénzemből vettem. Addig nem is tudtam, hogy van olyasmi, mint a vajdasági magyar irodalom. Még arra is emlékszem most, hogy a megözvegyült nagyapám házában, annak is a keskeny, sparhelttel fűtött konyhájában olvasgattam Bezdánban. Alá is húztam az évszakokra vonatkozó mondatokat, hisz ott, falun, ahol csutkával, fával és szénnel fűtöttünk, az utcát söpörni kellett, a kertben dolgozgatni, az évszakok egészen átható valóságot "képviseltek", hogy így mondjam, hiszen az évszakok képeit néztük, ha akartuk, ha nem. (Nem létezett még ún. vizuális kultúra. Tévé nem volt.) A nagyapám minden reggel fölmérte, hogy milyen idő lesz, az öregember élénken reagált az évszakok apró változásaira. Mivel akkoriban az áramellátás sokat szünetelt ("resztrikciók"), így a fényviszonyok természete is sokkal jobban hatott ránk. Rengeteget ültünk félhomályban, gyertyafényben, petróleumlámpa fényénél. Pontosan emlékszem a sparhelt lapján átizzó vörös karikákra. A kis kályhaajtó nyitogatásának tűzfényére. (Meg a nyikorgására is.)

A Virág utca 3 hozta meg a fiatal Tolnai prózaírásába a fölszabadulást. A Gogol halála kissé nehézkes, mégpedig, azt hiszem, az avantgárd kényszeresség hatására az – a következő prózakötet, a Virág utca 3 azonban megajánlotta neki a saját prózaírói hangját, mert itt már mer mesélni, ábrázolni, ami az avantgárd poétikában bűn. Giacometti jut eszembe, aki, amíg a szürrealista csoport tagja volt, nem merészelt embert formálni. Pedig az ösztöne az emberábrázolás felé űzte. Amikor nem tudott saját magának ellenállni többé, és megcsinált egy fejet, a szürrealisták szörnyülködtek, micsoda skandallum, egy emberi fejet!, az ő körükben ez botrányszámba ment. Breton azonnal ki is közösítette.

Megtalált terek - ez lesz a beszélgetés címe október 13-án. Vagyis holnapután!

Miközben a költők, írók általában az időn lovagolnak – az elmúlás, az emlékezés, az idő megragadhatatlan természete örökzöld téma –, Tolnai Ottó a terek, a helyek megszállottja. A helyek az ő szökésvonalai, deleuzien szólva. Ezek a helyek egy gombostűfejtől a tengerig terjednek: lehet apró tárgy, falu, város, ország, hegy, vizek, lakás, ház, udvar... Tolnai expanziója befejezhetetlen. Írásmódjának és gondolkodásmódjának jellegzetessége azonban egyúttal a vertikum szakadatlan megkísértése, az újabb s újabb szúrópróbák, melyekkel "olajat" óhajt fúrni, fakasztani a tereiben.

Az egyik első "megtalált tér" épp a Virág utca 3 alatti ház, Tolnai Jutkával és a gyerekekkel közös újvidéki birtokuk. A cím nem fiktív, valóban ott állt és meg is van még talán a ház, a kert, az udvar. A tér megtalálásához feltétlenül szükséges volt – a kötet újraolvasása után úgy látom, feltétlenül – az állatvilág, az állatokkal való együttélés, a "nagy család" – vagyis a természethez való kötődés napi megerősítése. A régi címlapon látható Bojan Bem szerb, de mondjuk úgy inkább, hogy délszláv festő pasztellje, melyet Tolnai legendássá tett, a zöld teniszpályát oly szépen és figyelmesen őrző fehér doggal. Ez a festett kutya a Virág utca 3 alatt "megvalósult", igaz, feketében, mert Tolnaiéknak is lett egy nagy dogjuk, aki a prózai műnek is folyton beugró szereplője. Egy helyütt a szövegben azt írja Ottó, hogy a modernizmus sötét metafizikája után ezzel a képpel megszületik egyfajta pozitív metafizika. A kép ma már egy másik házban függ, egy másik helyen, Palicson  -- Tolnai konstans motívumának tekinthető.

A tyúkok, kakasok, krédlik, nyulak, galambok, macskák, egerek, pulykák, kanárik, pintyek, patkányok is folyton befurakodnak a Tolnai-prózába, de vannak ott csigák, bikák, békák és szuvak -- nem leltároztam még fel ezt a zoológiai szférát. Az együttélés természetesen véres, előfordulnak itt mészárlások, harapások és más kegyetlenségek is, a harmónia folyton fölbomlik és újra kell formálni -- talán ez a Tolnai-írás egyik ösztökéje.

Tolnai Ottó alapvetően konstruktív, harmóniára törekvő lény -- hacsak nem minden homo humanus az. Az avantgárd kényszeres negativizmusától való megszabadulás ezért is vált művészetének javára. Nem mintha ezek a szövegek bármilyen értelemben hagyományosak lennének, csak az a bizonyos giacomettis fejformálás tilalma töretett át, az ábrázolás tilalma, és így a Gogol halálát követő új kötetben hála Istennek megjelenik a ház, megjelenik a család, az állatokat is beleértve, és feltünedezik Újvidék is. Kirajzolódik egy történet -- a belakás története, ami itt még nem zárul kényszerű távozással.

Anyagszerűvé válik a Tolnai-világ, materiálissá, ami szintén egész poétikájának alapja lesz, hogyne lenne. Az anyagokat is föl lehetne leltározni a portól a liszten át a vérig és az azúrig. Ettől a "materiális poétikától" (Thomka) többet Tolnai sem akar szabadulni, ahogy Giacometti is ragaszkodott végig az agyaghoz és a gipszhez. Az, ami sprituális, az mindig az anyagból szabadul fel, ahogy a festmény is a festékből, vagy a szobor az agyagból, ércből. Tolnai a nyelvet a megfoghatóság dimenziójába vitte bele ezekkel az ő -- hogy kedves szavát használjuk -- realizálásaival. Az élő, szerves anyag pedig az állatokkal szabadul be a prózájába, és ami vele jár: a konfliktus, a vér, a seb, a halál.

A Virág utca 3-ban egy életforma is kialakul -- az írásművészettel egyetemben --, amelyben az a lényeg, hogy a természet, a nyelv és a művészet együtt élje az életét az emberekkel. Miközben Tolnai eltávolodik az avantgárd technikától, annak lényegi törekvését, élet és művészet összeérését keresztülviszi. Ennek velejáróra az a naplószerűség, ami az írásműveit minden műfajban szinte mindig karakterizálja, hiszen ez az ambíció napi munkát követel meg tőle, és a napi esetlegességeknek muszáj benne lenniük a projektumban, a véletlenek konstitutív szerepre tesznek szert. A napi jegyzetelés bővülő, felbomló szövedéket alkot, melynek "időtálló" szálai úgyis maguktól megmaradnak és tovább fognak alakulni.

Az esetlegességeknek köszönhetően a folyamatosan képződő világ humoros. Tele van ügyetlenkedésekkel, kisebb-nagyobb balesetekkel, viszontagságokkal. Ez egy komikus világ a szó poétikai értelmében. A nyelvi megmunkáltságnak köszönhetően azonban létrejön egy olyan hangzó és képi dimenzió is, hogy a Virág utca 3 beli családi viszontagságok és az újvidéki baráti, ismeretségi körben történő kalandok derivátumaként olykor biblikus képeket és hangokat hallani a szövegből. Egy vajdasági Ószövetség hangjait. Erre akkor döbbentem rá, amikor ezt olvastam: "Belet tol..." Belet tol, ez mintha héberül volna! A kép is ószövetségi erejű:

"Belet tol a Mamatyi nyikorgó, rozoga dragacsán a vágóhídról. Ez a mutatvány csak neki sikerülhet.

Remeg a nagy rakomány, higany nem remegne jobban, kígyózik magában, ám egyetlenegy zöld, kék, rózsaszín, sárga, lila vagy fekete szál sem csúszik le a réseken a forró, szinte lángoló porba. Mintha csak előbb nagy gubancba csomózta volna a vékony vagy öblös tűzoltófecskendőre emlékeztető beleket, gegákat, s csak aztán indult volna el a rakományával a Kálvária és a vasútállomás mellett, végig a főutcán. És mintha csak a drágakő csillogású zöld legyek seregeinek engedné meg egyedül, hogy megközelítsék, körüldongják a megfizethetetlenül szépen remegő rakományt. Még legkedvesebb hozzátartozója, vak kutyája is csak tisztességes távolságból követheti." 

Belet tol, belet tol. A dragacsán. Beleket, gegákat. Olyan hangzó és színes nyelvi minőséget képes kiadni a naplópróza, ami több mint harminc évvel a kötet megjelenése után is kipárállik a szövegből. Azért merem ezt biblikus képnek nevezni, mert az egzisztens tartalma -- béltartalma -- rengő és megrengető a mai napig, ősisége eleven.

Tolnai tereinek ősképe, azt hiszem, az édesapjának a boltja. Az lehetett egy olyan tér, amely felizgatta a gyerek fantáziáját. A felnőtt számára a terek felfedeznivaló lerakatok, melyekben mindenféle rétegződik és alszik. Igen, akárcsak egy könyvben. Tolnai számára a könyv is tárgy és tér, amiben ugyancsak lehetséges kutakodni. A megtalált terek közé illeszkednek a talált könyvek is, melyeket úgy lehet feltárni, mint egy barlangot. A Virág utca 3 a sok könyvespolcával együtt világterep. A Föld szinekdochéja. A családtagok, a barátok, a kollégák, a szomszédok csakúgy szinekdochéi az emberi nemnek. Ezért nevezhette Thomka Beáta "metaforikus szociográfiának" Tolnai látleletét.

A minimálprózai formák, amelyeknek a gyűjtőneve "rövidtörténet" -- Tolnai ezt az "alapműfajának" nevezi --, maguktól állnak össze "regénnyé", ahogy a Virág utca 3 alcíme mondja. Azért maguktól, mert a prózaversírás mint életforma áthajlik napokon, éjeken, s az írás vezet a labirintusban. Ennek az írásnak realisztikusnak is muszáj lennie, különben az író elveszik az életében, és spirituálisnak is muszáj lennie, különben nincs miért jegyezni, és megfeneklünk.

A szellemi segédlet nemcsak más szerzőktől, hanem tárgyaktól is érkezik Tolnai számára. A tárgyakhoz való viszonya mágikus, mint a legkisebb fiúé a mesékben. A tárgyaknak aurájuk van, ugyanúgy el vannak ásva bennük jelentések, mint a nyelvben. Ezek a mágikus tárgyak évtizedeken át újra meg újra felbukkannak nála, nem kopnak el, sőt patinát nyernek és inspirációs forrást jelentenek. A tárgyak szeretetét, a tárgyak iránti figyelmességet jó lesz ellesni tőle.

Thomka Beáta vezette be a "transzcendentális otthon" fogalmát Tolnaival kapcsolatban. A Virág utca 3 alatti, valóban létezett/létező ház is ilyen megtalált otthonná vált az írásművészetében.

Tolnai maga "abszolút kisprózák"-nak nevezi egy helyütt ezeket a minidarabokat, ami azt jelentené hogy e kisműfaj minden karakterisztikuma maximálisan kiteljesedik bennük, és talán épp ezáltal képesek a fürtösödésre, a mikroverzumból a multiverzum felé való tágulásra.