Most én is tovább idézem, bár nem tudom, kitől idézi Nádas Péter ezt a magyarul oly feledhetetlenül hangzó hármas szókapcsolatot, melyet tíz éve nem felejtettem el. A címben idézőjelek közt szerepel. Halottak néma morajában, mormolom azóta is sokszor. Talán egy mantra ez, a mantrám. Nádas e címet viselője esszéje az ÉS-ben jelent meg 2005-ben. Tehát a Párhuzamosok befejezése után írta. Ebben az esszében rettenetesen meglepő, hogy ez a moraj, mely néma, hallhatóvá válik, ha az ember többször elolvassa a nem könnyű, mert beékelésekkel, vágásokkal szerkesztett, abszolút "idegenszerű" szöveget, melyben el kell igazodnia, úgy, ahogy Nádasnak is el kellett igazodnia Franciaországban, francia nyelven, amikor azt a teret kereste, amit valami miatt meg akart találni. El is tévedt. Aztán mégis megtalálta, és a esszé olvasójának vele kell csinálnia ezt a processzust.

Ennek a helynek az a neve, hogy Le Vernet d'Ariège. Kínosan pontosan kell írni, mert különben eltévedünk. Egy internáló tábor volt itt a második világháború alatt, ahol 40 000 fogoly "élt" 58 nációból. Innen indult a "kísértetvonat" -- ez nem költői, hanem történelmi fogalom --, amivel a német koncentrációs táborokba szállították   Franciaországból a rabokat. Erről a táborról és a transzportról, mely... elakad a nyelv, nem írhatom, hogy "a szokásosnál is rettenetesebb" volt, hiszen ez mulatságos lenne... minek közben a marhavagonokba szorított rabok hosszú napokig bennszorultak a zárt vagonokban, mert várakozniuk kellett arra, hogy végre a haláltáborba szállítsák őket... Nem lehet most közvetíteni ezt. Elindult, visszatolatott, nem indult a hosszú szerelvény. Közben bombáztak, a beszorult emberek fulladoztak. Mikor indul már? Közel száz marhavagonról van szó. Nádas a szövegben, melynek linkjét alább csatolom, számokat is mond.

Mikor indul már? Hányszor éreztük ezt veszteglő vonatban, türelmetlenül. Nem kapunk levegőt.

Nádas tehát ellenállhatatlan szükségét érezte annak, Toulose-ban tartózkodva, hogy felkeresse azt a helyet, ahol ez a bizonyos tábor volt, amelyről sokat olvasott különböző forrásokból. A nagybátyja és Rajk László is "megfordult" ott. (Megint a nyelv.)

Ez egy kis helység, a térképen alig lehet megtalálni. A koncentrációs tábornak hűlt helye van. Földek, amelyeket művelnek, úgy látom a képzeletben, hogy sík tér, mögötte a távolban a Pireneusok magaslanak. Nekem is termett vízióm erről a helyről, a tájról, melynek a bácskai földek látványát kölcsönzöm, a távolba akár oda is lehet képzelni a havas hegyormokat.

Le Vernet-ben helyi múzeumnak nevezik a napközis iskolából leválasztott helyiséget, ahol bizonyára más érdekes dolgok is vannak, de Nádas a táborban professzionális módon készített fotográfiás nyilvántartást lapozta végig, melyben rátalált Rajk László fényképére szemből és profilból. De igazából nem ezért ment, ez dokumentálja csupán, igazolja azt a szándékot, ami odahajtotta. Ott akart lenni -- lélegezni, látni -- azon a földön, mely nem emlékhely, hanem szántóföld, ahol azonban -- konkrét személyek visszaemlékezéseit, tanúbizonyságait olvasta el --, nagy kínnak voltak kitéve azok az emberek, akiket erre ítéltek. Itt az "ítélet" szó kafkai.

Aki Nádast akar olvasni, az ne kerülje el a szembesülést, a képzeletben és a valóságban, a huszadik századi történelemnek azokkal a kiterjedt foltjaival, amelyekre még mindig Pilinszky metaforája, "a történelem átvérzett szövete" a legadekvátabb. Csakhogy ez a vér mára már beszáradt, az "alvadt vérdarabok" szárazon leperegtek, és a rongyokat kirázták. Az '56-ban elesettek, az '56 miatt kivégzettek, elpusztítottak vére volt ezen a szöveten az utolsó flekk. Nem mintha aztán lényegesen csökkent volna az oktalan, a brutális szenvedés, de ez a "paradigma" átváltott egy másikba. Az első világháborútól 1956-ig azonban esztelen, és annál racionalizáltabb tömeggyilkosságok zajlanak Európa és a Szovjetunió különböző helyein, melyek közül ez a Le Vernet egy pont, egy vércsöpp. Aki Nádast olvas, az legalábbis azt a fáslit érezheti és láthatja, amellyel az ilyen történelmi sebeket kötözik. A történelmi sebek mindig személyes sebek, mindig egy-egy-egy lányról, asszonyról, férfiről, kislányról, gyerekről, kisbabáról van szó. Ezt az egyes és a közös közti átvillongást, a közös halottakká vált egyes embereket akarják bemutatni azok a művészi történészek, hogy így mondjam, mint Serge Klarsfeld, akiről Nádas szól, vagy Boltanski, akiről legutóbb Tolnai Ottónál olvastam, vagy nálunk Forgács Péter, akik nemcsak belepillantanak ezekbe a véres tükrökbe, hanem kutatják és tanulmányozzák, elénk rakják őket. Nem hiszem, hogy kielemeztük volna az egész processzust, ami és ahogy elénk tárul, ha egyáltalán sor kerül erre.

Nádas nem azért ment el, talált el végül arra a helyre, mert meghatódás-szükséglete volt, ellenkezőleg, azért, mert a könyvekből már kikutatott megrendítő dolgok konkrét, tulajdonképpen félelmetesen tárgyias, világias helyével volt muszáj szembenéznie, bár itt a szembenézés szó sántít, mert nincs semmi azon a helyen. Ott, abban a "nincs semmiben" akart lenni egy órát. A levegő, a levegő állaga, a szél, a táj szaga, a "semmi különös" látványa kellett neki, olyan látvány, amelyre nem számított. Az esszében leírja, hogy kikkel találkozott véletlenül útközben, nem érdekes, ez a "nem érdekes" kellett neki. Tulajdonképpen a kiszámíthatatlannak akarta kitenni magát, és ki is tette. Csak így, szándékosan a kiszámíthatatlanba belegyalogolva sikerült megfogalmazni ezt a "halottak néma morajában" effektust. Azért használom ezt a kurva szót, hogy "effektus", mert érzés és érzelem, az azokban szánkázó elilló gondolat egy konkrét fenoménjéről van szó.

Engem nem tudom, mi vezet. Nem kíváncsiság, immár alig maradt bennem bármi iránt kíváncsiság. Érzelmileg minden bizonnyal hasonló ahhoz, ami századokkal korábban a zarándokokat vezette. Bűnökért vezekelni, amelyeket nem követtem el, nincsen szándékomban elkövetni, mintegy lélekben védekezni a folyamatos és tömeges emberölés és emberkínzás embertani realitása ellen. A puszta túlélés miatt vezekelni, habár a túlélésem nem a személyes érdemem, s még csak ajándéknak sem tekintem. Olyan helyekre elgyalogolni, ahol szenvedtek és meghaltak. Végtisztességet adni, de nem a szó világias vagy egyházias értelmében, nem, hanem a lélek jegyében nem felejteni el se a helyet, se a létüket. 

Most halottak napján, ha elmentünk a temetőbe, érezhettünk ilyet. A gondolat nem fér meg ilyenkor az érzésben, vagy nevezhetjük hangulatnak, inkább hangoltságnak, mintha valami nagyon messziről meglegyintene bennünket. Most már tudom rá a pontos kifejezést, a halottak néma moraja az. Mindenkinek saját magának muszáj megfogalmaznia.

Ezt a "néma morajt" akarta rögzíteni Jovánovics Miklós is az '56-os emlékművében, mely, ha keresztülmegyünk rajta, akkor visszhangzik. A zsidó temetőben a nevek falai, azok mértani rendje szintén ezt rögzíti. Sokan ceruzával, valami eszközzel odaírták a kőre, hogy kijük halt meg még Auschwitzben vagy Dachauban, vagy hol. Sajnos ezeket a jeleket a szépítési törekvés, mely vadonatúj lapokat helyezett a régiek helyébe (de még nem ért e művelet végére), eltüntette. Ezt én rettentően sajnálom. Azok az odarótt jelek, betűk, dátumok, a kezek vonásai, a valódi gyász aktusai pótolhatatlanul odavesztek.

Megpróbálom iderakni most ennek a Nádas-esszének a linkjét:
http://nadas.irolap.hu/hu/halottak-nema-morajaban

Számomra ennek a szövegnek a szerkezete, az észelési, indulati és érzelmi futamai adták meg az idei halottak napjának a lenyomatát.

A képen Jovánovics Miklós '56-os emlékművének -- a 301-es parcellán is jártam -- általam "frigyládának" nevezett részlete látszik, ahova valaki odarakta az undorító, piros közértes mécseseket. Jószándék vezethette. Jovánovics Miklós emlékművén régóta gondolkodom, most megfigyeltem a kövek minőségét. Nem szeretem rajta a kéményt.

Tíz év után is lehetetlennek érzem a könyvvel való szakadozott együttlét befejezését. A Párhuzamosokat az olvasat sem tudja lekerekíteni. Kiállnak belőle a szögek, a szálak tovább tekeregnek. A mondatok, a bekezdések, a fejezetek nem ülepszenek le. Sokuk fölcsigáz. Mások csodálatra késztetnek. Vannak olyanok, amelyeket mintha  újra meg újra kellene olvasni. „Álltak az éneklő sebláz zúgó méhkasában” – például ezt a "befejezhetetlen" mondatot. Az esztétikai élvezet borogatása rajta. Másutt meg nincs ilyen gyolcs, látszik nyers hús. A bekezdések mindig másként elevenednek meg. Nem lehet fölfedezni (leleplezni mégannyira se) ennek az írásművészetnek a titkát, mert nem egy titka és fortélya van, hanem számos. A szövegtest olvasás közben nem is analízisre, hanem átélésre, empátiára és kontemplációra buzdít, van, akit elemzésre is. A mondatok változékonyan hatásosak, nem mindig lehet őket hűvösen szemügyre venni. Finoman löknek is egyikből a másikba, mint a zenehallgatást, ezt sem lehet egykönnyen megszakítani. Az, hogy mi lesz, már nem a cselekmény, hanem a mondatok és a bekezdések és a fejezetek szintjén tölt el izgalommal. Nem a cselekmény az izgalmas -- nincs is olyan --, hanem a próza szövése, a cselekmény szempontjából "semmitmondó" részek belső történései. A nyelv az izgalmas, és a váltakozó beszédmódok, nézőpontok. A sokaság és az egy-egy mozzanatra, arcra, eseményre, szóra való ráfókuszálások; az olvasói figyelem folyton ugrálni kénytelen, nem fogunk elaludni.

E sok mozgolódás közepette folyton pulzál a sok kis világ is, mely valahol mégis egy. Egy égbolt borul fölé. Könyv van a kezemben, betűket nézek, és világ van a hártya alatt. Olyan, mintha ez nem is regény lenne, hiszen egy regénnyel végezni lehet, becsukni és elraktározni, tudod aztán már egy darabig, vagy sokáig, hogy miről szólt, és milyen volt a hangulata. Néha azt hiszem, hogy ez tanulmány. Máskor, hogy filozófia. Valami tudományos kísérlet. Vagy inkább egzisztencialista kísérlet. Vagy fizikai: valaki megpróbálja formálni az élet vizét a kezével meg a nagyon erős fantáziájával. De ha Nádasnak ennyire erős a képzelete, és igazából egy teljesen fiktív világot alakít, akkor honnan a marha erős autenticitás-érzet, mely azt dorombolja, hogy itt minden színvalóság. A valóságból vétetett, és a képzelet üstjeiben, lombikjaiban és epruvettáiban lett átalakítva. Hiba egyszerűen csak realista műnek nevezni ezt, minden alak, tér és kép a képzelet műve, a képzelet lángja lobog a műben, és mégis az „utca emberére”, vagy a testvérünkre, vagy magunkra ismerünk mindenkiben ezer variációban, ezer szilánkban, melyek olykor szinte szúrnak, olyan hipervalóságosak, azonban a realizmusra jellemző alak-, környezet- és cselekményformálás itt nincs. Az író hihetetlen észlelőképessége akkor hág a tetőpontjára, amikor becsukja a szemét vagy megüvegesedik a tekintete. Egyszóval realista stílus itt nem kapható.

Néha azt hiszem, hogy ez költészet. Költői magjai vannak a próza írásának, nem leírni, ábrázolni akarja a prózát író toll a dolgokat, hanem fölfejteni, beléjük hatolni, a szubjektum titkait és redőit kibontani, átváltozásait elkapni.  Telis-tele van a „regény” vertikális metszetekkel, a linearitás akadályoztatott, sőt föl van robbantva.

Máskor azt látom, hogy mintákat vesz a szerző az életből, emberekből, helyekből, időkből, és azokat megvizsgálja, ezért több, mint elbeszélő próza. Nádas Péter a világ és az ember megismerésében elmegy a végső határig, ameddig az észlelésével, az elméjével, a nyelvével ő személy szerint el tud menni, és a tehetségével tágítja ezeket a határokat. Rendkívüli kutatómunkát látok e mű mögött és benne. És mint minden igazi kutatás, ez is arra ösztönöz, hogy tovább csináljuk, hogy az olvasó tovább vigye egy tapodtat. Ez lenne a tudományban működő libidó. A művészi libidó pedig újra meg újra nyit, nem hagyja lezárni az ismereteket, elidegeníti őket, megint máshogy fogja meg, és a vágy újra idegenbe téved. Az ismeretek határai a művészetben megvonhatatlanok, maguk az ismeretek is képlékenyek maradnak, tovább alakíthatók.

A nádasi mondatok maximálisan kimunkáltak, valóban, ahogy a szerző írta egyszer Mészöly Miklósra hivatkozva, a mondat, az szent, pontosabban: “A mondat minősége az emberi életnél azért fontosabb". Nádas mondatai mégsem aranyból vannak soha, és nem lesznek belőlük aranyköpések, mert állandóan kommunikálnak egymással és az olvasóval, szabatosak, de ugyanakkor szabadosak is, a bekezdések levegősek, levegőt lehet venni velük, barátkozósak, teljes mértékben kommunikatív az egész regényvilág, ettől nyüzsög, s anélkül hogy párbeszédek zuhognának – nincs egyetlen direkt párbeszéd sem –, beszél itt mindenki mindenkivel, még a házak is megszólalnak, a folyók is. A halottak is ott vannak hátul, morajlanak. ("Halottak néma morajában".) Metafizikai csodálkozás bámul a könyvbe: végtére is mi az, hogy ember és emberek egymás közt? Mit művelünk itt a földön?

Meghallgattam-megnéztem ma este a MÜPA live adásban Mozart Requimjét. Gyönyörű volt a kórus az énekesekkel. Azt láttam, hogy a Párhuzamosok szereplői -- erről van egy listám vagy 50 névvel -- alkotják ezt a kórust, előtérben a két férfi és a két női énekessel. Szőkék, barnák, vörösek és feketék és őszek, szemüvegesek és szemüveg nélküliek, fiatalok és idősebbek, akik mind hozzáadják a magukét, és kialakul az összmű.

A Párhuzamos történeteket az elmúlt tíz év alatt többször elolvastam, különösen az első két évben, és jól össze is firkáltam a pélányomat, ami három bekötetlen, összefűzött halmaz, csak félig könyv. Ceruzával és mindenfélével huzigáltam, kiemeltem stb., már ahogy azt az értelmezői munka megkövetelte. Közben kaptam a "rendes" könyvből is példányt, de azt nem olvastam, mert szükségem volt a szövegben végzett intervencióimra. Azért mondom, hogy intervenció, mert a tudatos olvasó beavatkozik a szövegbe, át is alakítja valamelyest, a saját testére szabja, miközben a mű összefüggéseit kutatja, hisz ha érti, csak a saját eszével teheti.

Úgy esett most, hogy pontosan abban az időszakban, mint 2005-6 fordulóján (vagy 2004-5 fordulója volt?), a kezembe vettem az érintetlen, bekötött példányt. Jó puha, kellemesen barnás papíron, gondolom, újrahasznosított. Könnyen kopik, de én szeretem a kopásokat a könyveken, mert egy könyv attól él, hogy forgatják, az se baj, ha beszakad. Újraolvasom megint. Lassan. Ez a regény lassúdad olvasást kíván. Most nem kihegyezett ceruzával olvasom, hanem csak a szememmel és a csupasz ujjaimmal. Mi több, a világért sem húzok a lapokra egyetlen vonalkát sem, maradjon ez a példány tiszta.

Olyan, mintha először olvasnám, habár az összefüggésmezők persze most már igen gazdagok. Azonban mivel azt játszom, hogy most már nincs feladatom vele, mintha "csak úgy" olvasnám, ábrándozva, más domborodik ki a  kellemes tapintású és színű lapokon. Milyen puha papirosú ez a könyv! Az ún. kemény borítás is puha, tenyérbe simuló, könnyű. A szöveg fut, de én most elidőzök, hagyom, hogy kibontakozzon. Valóságos patakzás indult így meg. Olykor könnybe lábadt a szemem, mintha valami rég nem látott, régi jó rokonnal találkoznék. Ez a szöveg olyan érzelmes -- nem érzelgős, hanem érzelmes --, mint semmi más a világirodalomban. Az érzetek érzelmekbe hajolnak át, és vissza, közben indulatok is ki-kitörnek és szenvedélyek nyernek formát. Az író azonban analitikus, reflexív, így aztán képes folyton rajta lenni az elemző figyelmével ezeken az érzéki, érzelmi, indulati eseményeken, amelyekre az újabb elméletek a "testi" szót használják, ami csak felemásan igaz, amennyiben mindezek a sensusok, szenzációk és affekciók az eleven testünkben, pontosabban annak határain, akárhogy is: a világban esnek meg. Egyvalakiben, kettő, három, négy ember között, az emberek és a világ között. Most már hamisnak érzem a "testírás" megjelölést, hiszen a lélek is ugyanúgy beszél ebben a prózában. Hiszen természetesen a test, a hús is lélekkel átitatott. A regényben túlságosan is, teljesen. Egyáltalán az ember esetében talán csak az anatómiaatlaszban és a boncasztalon meg a műtőasztalon van puszta test, Nádasnál ilyen nincs, csak az a hulla mozdulatlan és hideg az elején -- bár még az sem hűlt ki teljesen --, lélektelen a hóhullásban, noha a hóhullás itt több, mint természeti esemény, hangulata és sugallata van. Neki, a megtalált tetemnek már elszállt a lelke, vagy épp azokban a percekben szálldogál, és épp az veti fel az összes problémát, hogy az illető meghalt.

"Testírás?" Hülyeség. Test nincs, lélek van, kekeckedek, persze ez nem igaz, Nádasnál teljes összekeveredésben, ezer szállal össze van fűzve a kettő. Vagy hány, az embernek, mint a macskának kilenc lelke van. Az élő test mindig át van lényegülve valahogy, ilyen ferdén, olyan ferdén, ilyen betegen, olyan kicsattanón; az emlékek a testet is birtokba veszik. Az érzékek, mind együtt, mint egy zenekar, érzetekből érzelmeket termelnek, amelyek vagy hosszú, vagy rövid életűek, folyton változnak és váltakoznak, visszahatnak a testre, az ismét dolgozik rajtuk... És még az agynak is van beleszólásba a dologba.

Ez a test-lélek gabaly, ami azonban olykor nem várt harmóniát szül vagy őrült konfliktusokat (egy emberen belül is akár, vagy ember-világ között), valóban -- ahogy a szerző szereti használni a szót - embertani tanulmányok véget nem érő sorozata. Pontosan a szophoklészi irányadás huszadik századi elágazása. ("Sok van, mi hátborzongató, / De az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan." Avagy: Sok van, mi csodálatos...) Az emberszemlélet komplexitását tekintve Nádas görögös, anélkül, hogy az azóta ejtett felfedezéseket és botrányokat mellőzné ezzel kapcsolatban.

Ez a fotó régen készült Kupuszinán. Hány éve is? Öt? És a véletlen úgy hozta, hogy ezen a mai napon egy kismacska szegődött mellém, és ideköltözött. Minne.

Poros cicánk húszévesen halt meg. Macsó, a másik is megvolt több mint tíz, amikor Miklós után ment. A Minna icipici. Együtt fogunk dolgozni.

Nagyon rejtélyes a mottó, és nem is akarom most megfejteni, meg sose akarok már megfejteni semmit, csak körüljárni, kitapogatni --  de nagyon jó. Erről van szó: 

Közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem.
Parmenidész

Nem megy ki a fejéből.  Még szerencse. A kritikus is ember, vannak szenvedélyei, lelke, alkotó egzisztencia, legalábbis rakodómunkás. Ámbár Magyarországon parazita-számba veszik, mint aki  nem csinál semmit, nem gondolkodik, csak baszakodik, vajdaságiasan szólva. Legyen szó ezért a kritikus szívéről is ebben a blogban, a mostoha szívről a Hófehérkéből.

Nem megy ki a fejemből, hogy egy rövidtörténetbe, pontosabban szólva egy pici kis prózába, mint ez itt, mennyi minden belefér:

Csak nekünk volt parafánk, élesztőnk, csak nekünk volt szalicilünk. Mézeskalácsot csak Hermann árult.
Sokáig álldogáltam a kis fekete bolt mézillatában – amikor elvitték.

Tolnai egyoldalas, három mondatos "regénye" ez a Gogol halálában. Az apja egész boltja belefért, és az apja gyarmatáru-kereskedésének a sorsa, mivel a boltot államosították, és az édesapját aztán be is börtönözték. És amikor a zsidó boltost elhurcolták. A két esemény egymást fedi. Az apját és a Hermannt is elvitték. A gyerek mindkét boltban jelen van -- egyszerre.

Mint már írtam, az apja kanizsai boltja Tolnai Ottó írói archetípusa. 

Hogy működik ez esztétikailag? Tolnai Ottónál esztétikailag minden működik, ő egy kiváló, olajozott, nagy esztétikai gépezet, a maga nemében az utolsó, mert az esztétikának -- mint az össz érzékek, sensusok finom mechanizmusának, rejtélyes összjátékának -- ez a becse ma már (sajnos) nem releváns, ami azért is nagy kár, mert az esztétika a gondolatok szülőanyja.

Az anyagok -- Tolnai "materiális poétikájának" (Thomka) archetípusai -- elfoglalják az egész kis prózát, a kispróza szétteríti őket a maga piciny terében. Az a bolt bizonyára kicsi volt, és zsúfolt. 

(Az én apai nagyapámnak darálója volt. A búza, a kása, a dara, a zab, az árpa, a kukorica voltak ott, Zomborban, abban az ő kis boltjában a domináns anyagok. Kisgyerekként ezekkel az anyagokkal játszottam, folyattam őket az ujjaim közt és vízzel összegyúrtam őket, mindenfélét műveltem velük; máig emlékszem, mit jelent ezeknek a matériáknak a tapintása, szaglása, csodálata.)

Itt az anyagok egzotikusak, mai szemmel nézve ritkaságok. A parafa, mint a gyarmatáruk szinekdochéja. Az élesztő mint falusi és biblikus alapanyag; a kenyér szinekdochéja. A szalicil mint vegyi anyag, tartósítószer, mint a falusi háztartások észrevehetetlen alapanyaga, hisz, ugye, a befőzéshez (volt) elengedhetetlen. A szalicil a befőttesüvegek sorát is jelenti a kamrában, a telet is jelenti.

(Az anyai nagyanyám elszalajtott a sarki boltba -- a Csoszihoz, így hívták a boltost, aki csoszogott -- élesztőért, szalicilért, miegyébért. Az élesztőre határozottan emlékszem, nagy, szagos tömbből vágott le a pengéjével a Csoszi egy-egy darabkát. Picit morzsálódott. Alighanem külön erre a célra szolgáló vágószerszám volt az. A szalicilt kis tasakokban árulták.)

Mennyi anyagot kaptunk Tolnaitól! Nem tudom felsorolni: por, liszt, sár, vizek, növényi matériák, fák, deszkák...!

Egyszóval elég volt ezt a három szót odatenni -- úgy, hogy oda legyenek téve --, és máris érezhető az egész fűszeresbolt, az egész falu!

Az apa boltjának konkurenciája volt a zsidó bolt, a Hermann boltja. Ahol, mondja a kicsi kis próza, mézeskalácsot is árultak, tehát a gyereket vonzotta az a titokzatos "kis fekete bolt" és az illata. (A gyerek érzékelése az állatokéhoz hasonlóan sokkal erősebb, mint a miénk.)

(A mézeskalács az én gyerekkoromnak is egyik "gombja" volt, a nagyanyám kerek mézeskalácsot sütött, fél diót nyomott a közepébe. A kemény sütemény megpuhult aztán. És sajátos illata volt. Sokáig elállt. A nagyanyám engem is beavatott, szabad volt nyomkodnom a féldiókat a tésztába. -- Vagyunk néhányan, akiknek elég kimondani azt, hogy szalicil, élesztő, mézeskalács, máris emlékek fakadnak föl a mélyből. A vásári mézeskalács más volt, mint az otthoni. Ó, és külön mézeskalácssütő is létezett! Mint mesterség. A vásárokban, búcsúkban tükrös mézeskalácsszívet, nyakláncba, rózsafüzérbe fölfűzött, színesre festett mézeskalácsot árultak. Ami viszont nem puhult meg, kőkeményre szikkadt.)

A rövidprózában a bolt és a Hermann szavakra azonnal beugrik: zsidó. A zsidó boltos.

(Anyám mesélt a bezdáni zsidó boltosról, akit elhurcoltak. Anyám elbeszélésében soha szemernyi antiszemitizmus sem volt. Nem is tudta, mi az, hogy antiszemitizmus. A gyerekkorából azt őrizte, hogy néha -- mert szegények voltak --, selyempapírt, irkát vásároltak a boltban.)

És a kollektív emlékezet is megnyílik, a holokauszt emlékezete. A "kis fekete bolt" azt a fekete színt is behozza, a kémény színét, amiről a gyerek mit sem tudott, és ami egy történelmi korszaknak a színe és az allegóriája, szinesztéziája. A "mézillatában" szó a meztéllábot is beköti. A mezítlábas gyerekeket és a kifosztott, földönfutóvá lett és kivégzett emberek állapotát.

Most nincs nálam a Költő, disznózsírból, Zentán maradt, de milyen érdekes lenne kigyűjteni a könyvből az apja boltjára és a Hermann boltjára vonatkozó visszaemlékezéseket. A "kis fekete bolt" az emlékezet fekete doboza is egyúttal.

A fekete szín egyébként később Tolnai egyik eleven, pasztózus színe lett, amiről sokat írt, pl. a Nádler-album előszavában: "Nádler, a feketefestő".

A Homokvárban, Palicson volt alkalmam látni Tolnaiéknál Nádler egyik csodálatos, szénként (József Attila-i szénként!) csillogó feketéjét, sőt aludtam is alatta. A Nádler-esszéjében Tolnai keresi a "Nádler felé mutató jeleket" -- én azt hiszem, hogy a "kis fekete bolt" volt az első.

(Öröm, mindig, amikor Tolnai Ottó vezet a képzőművészetben, amikor a szálak a betűk közül színek, képek közé szöknek. Van ebben némi megkönnyebbülés is, a betűktól elszabadulni a képzőművészetbe. Aztán onnan visszakerülni, visszakényszerülni a szavakba... Ámde zseniális, amikor a nevezett szövegben Tolnai a Czuczor--Fogarasi FEKETE-címszavát idézi. Zseniális etimológia: "Némelyek szerént, Fek-ette, azaz mit a fek, fekély megrontott..." Az is egy csoda, ahogy Tolnai ugyanebben a címszóban fölfedezi a "világsugár" szót, mármint a fekete szó "jelenti a legsötétebb színt, mely legkevesebb világsugarat vet vissza". Nádlernél -- elnyel.)

A Tolnai és a Czuczor--Fogarasi kimeríthetetlen.

És már látom, a szálak a kis fekete bolttól Nádleren át Goyához vezetnek! Fekete vasárnap lesz a mai.

Mi köt össze bennünket, vajdaságiakat? Akik szerte-széjjel vagyunk.

Tuggyafene. Tény azonban, hogy van valami -- talán egy sajátos tükröződés-élmény. A lányommal és az anyámmal kapcsolatban szoktam arra gondolni, hogy na, itt most nem lehet füllenteni, ők aztán tudják, hogy ki vagyok -- hasonló  lehet a helyzet a földikkel is. Nem szükséges, hogy mélyebben ismerjük egymást, akkor is van néhány leplezetlen perc egymás közelében, percek, amelyek árulkodnak. Minden kiül a pofánkra. A hazugságok özönvizében ezek a percek elég drágák, akár örömmel, akár szorongással töltenek el.

A Tolnai Ottóval való irodalmi beszélgetés azért sikerült jól az irodalmi fesztiválon (a Margón), mert nem hazudoztunk össze-vissza. A hazugságot nem erkölcsi értelemben, hanem nietzschei értelemben fogom fel, mint elkerülhetetlen illuzórikusságot és mimikrit és a nyelv csalását. Ez a földik közt kevésbé fog sikerülni. Látjuk egymáson azt, amit magunkon sem, hogy honnan jöttünk, és hová megyünk. A kámforba, ahogy Tolnai fogalmaz a Gogol halála & Virág utca 3 új kiadásának utószavában. (Harminc-negyven év utáni új kiadás ez, Magyarországon az első.)

Engem mindig megrendít a földikkel -- zemljaci -- való találkozás, hiszen az érzelmek legváratlanabb és legkülönösebb nyalábjait löki fel. Sose az történik, amire számítunk, mindig valami más, hiszen ezekben a viszonyokban a számításokat elfújja a szél. Egy pillanatra "minden" kiderül. Nem demonstratíven vagy manifeszten, hiszen rejtettségben maradnak ezek a dolgok. Túl nehezek és komplikáltak azok.

Nagyon érdekes.  Mi, földik, pontosan tudjuk, hogy porból lettünk, porrá leszünk, pláne ami a Vajdaságot illeti, ahol a por, a homok, a sár jelenlevőbb és áthatóbb, mint másutt, vaskosabb valóság, és ahol -- erre Terék Annával beszélgetve jöttem rá -- csehovi világsüllyesztőben éldegélünk. (Meg is beszéltük, hogy fel kell fedeznünk Csehovot.) Tudjuk, hogy honnan jöttünk, Sziveri egy helyütt ki is mondja, hogy bizony nagyon mélyről.

Gátlástalanul mélyrõl jöttünk,
akár egy felszakadt köhögés.
Amint megérted, minek lettünk –
arcodra fagy a röhögés.
(Sziveri János: Múlt, alakít, ás)

Paraszti sorból vagy mezővárosból, őseink a földet túrták, vályogot vertek, állatokkal éltek, mi földből vagyunk. És szarból, minket szarból gyúrt az Úristen, mondta egyszer Tolnai. Amikor találkozunk, akkor az eredetünkbe is belegázolunk, a forrás körüli átnedvesedett talajba. Ki ide, ki oda ingázott, indázott, széjjelmentünk, fejlődtünk -- és Tolnai mégis fölteszi a kérdést az új utószóban: "Miért hagytuk abba... az iskolapadban kezdett csínytevéseinket. Miért tengettünk külön-külön az életünket." Ez a költői kérdés, amit most kiemeltem, fontos gondolatot rejt. Abbahagytuk, szétszéledtünk, leginkább kényszerek hatására, külön mentünk -- ez az élet rendje, mondaná nagyanyánk --, külön-külön tengetjük az életünket, "akcióink" elfulladtak. Ki sikeresebben, ki szerencsétlenül járt, szinte mindegy, az eredet a fontos. Azok a hihetetlen földek, amelyekre én mindig rácsodálkozom, a rónaság arra mifelénk, az a misztikus vízszintes -- és a nép szája.

Kislánykorában egyszer, meséli unokáinak, egy szál szép virágot kapott a szomszédasszonytól. És boldogan futott vele haza. De otthon, a kapu alatt, az albérlő cipész kikapta a kezéből, és ráfingott. Ráfingott a virágra. 
(Tolnai a Gogolban)

Ez is a Vajdaság. Egyszer egy pesti barátom azt mondta, hogy neki nem tetszik a mi balkáni humorunk, ez a mi rusztikusságunk, mulatérozhatnékunk. Éreztem, mire gondol. Lehet, hogy nekem sem tetszik, de minden nevetésemben benne van. Vályogot nem tudunk már verni, de a vajdaságiasságot nem lehet kiverni belőlünk.

A balkáni beütés. A balkáni emberben megvan a vadság, a nyerseség íze, ámde van bizonyos plebejus nagyvonalúság is. Tolnai egyik érdekes története, amit a most a fesztiválon a beszélgetésünk során elmondott, arról szólt, hogy amikor nehéz helyzetben volt a hetvenes években, a bíróság feltételesen elítélte a Sympo miatt, se keresete, se perspektívája, mégis akadt egy nagyfőnök az újvidéki rádióban, aki hagyta, ajde, hadd dolgozzon úgy, ahogy akar, szabadságot adott neki.

Terék Anna
A szerb lányok

Uram, már csak azokat
a hosszú lábú
szerb lányokat
óvd meg az elkeseredéstől.
A nevetésükbe kapaszkodok,
a szép arcuk irigylésébe.
Bár tudtam volna valaha
szép lenni.
Tavaszig legalább az óvna meg
a lelket
aránytalan darabokra cséplő,
szibériai téltől.

Terék Anna, aki a kisebbségi lét legjobb vajdasági költőnője most, itt megragadta azt, ami bennünket, vajdmagyarokat elvarázsol, amiben ott van a "többségi" -- egyáltalán a saját "hosszú lábán" megálló -- lét utáni beteljesíthetetlen vágy is. Maga a vágy. A tavasz.

 Ui. Újra kell olvasni Tolnait, egész máshogy.

Idemásolom azt, amit a nyilvános beszélgetésen hál'istennek nem lehetett felolvasni, hiszen így Ottó többet mesélhetett.

Tolnai

 A Virág utca 3 hozta meg Tolnai prózaírásába a fölszabadulást. A Gogol halála picit nehezebben olvasható az avantgárd gyűrődések, gyürkőzések és az explozív sűrítettség miatt, a következő prózakötet, a Virág utca 3 azonban megajánlotta Tolnainak a saját prózaírói hangját, mert itt már mer mesélni, ami az avantgárd poétikában bűn. Giacometti jut eszembe, aki, amíg a szürrealista csoport tagja volt, nem merészelt embert formálni. Pedig az ösztöne az emberábrázolás felé hajtotta. Amikor nem tudott saját magának ellenállni többé, és megcsinált egy fejet, a szürrealisták szörnyülködtek, micsoda skandallum, egy emberi fejet!, az ő körükben ez botrányszámba ment. Breton azonnal ki is közösítette.

 A Virág utcával lett megteremtve a első nagy tér, és jönnek-mennek az emberek.

 Miközben a költők, írók általában az időn lovagolnak, Tolnai a terek, a helyek megszállottja. A helyek az ő szökésvonalai, deleuzien szólva. Ezek a helyek egy gombostűfejtől a tengerig terjednek: lehet apró tárgy, falu, város, ország, hegy, vizek, lakás, ház, udvar... Tolnai expanziója befejezhetetlen. Írásmódjának jellegzetessége azonban egyúttal a lecövekelés, vertikum szakadatlan megkísértése, az újabb s újabb szúrópróbák, melyekkel mintha olajat fúrna a világporban.

 Az első "megtalált tér" épp a Virág utca 3 alatti ház, Jutkával és a gyerekekkel közös újvidéki birtokuk. A cím nem fiktív, valóban ott állt és meg is van még talán a ház, a kert, az udvar. A tér megtalálásához feltétlenül szükséges volt – a kötet újraolvasása után úgy látom, feltétlenül – az állatvilág, az állatokkal való együttélés, a "nagy család" – vagyis a természethez való kötődés napi megerősítése. A régi és az új címlapon látható Bojan Bem pasztellje, melyet Tolnai legendássá tett. Ez a szoborszerű kutya a Virág utca 3 alatt "föléledt", igaz, feketében, mert Tolnaiéknak is lett egy nagy dogjuk, aki a prózai műnek is folyton beugró szereplője. Egy helyütt a szövegben azt írja Ottó, hogy a modernizmus sötét metafizikája után ezzel a képpel megszületik egyfajta pozitív metafizika. A kép ma már egy másik házban függ, egy másik helyen, Palicson  -- Tolnai konstans motívumának tekinthető.

 A tyúkok, kakasok, krédlik, nyulak, galambok, macskák, egerek, pulykák, kanárik, pintyek, patkányok is folyton befurakodnak a Tolnai-prózába, de vannak ott csigák, bikák, békák és szuvak -- nem leltároztam még fel ezt a zoológiai szférát. Az együttélés természetesen véres, előfordulnak itt mészárlások, harapások és más kegyetlenségek is, a harmónia folyton fölbomlik és újra kell formálni -- talán ez a Tolnai-írás egyik ösztökéje.

 Tolnai Ottó alapvetően konstruktív, földi harmóniára törekvő lény. Az avantgárd agilis negativizmusától való megszabadulás ezért is vált művészetének javára. Nem mintha ezek a szövegek bármilyen értelemben hagyományosak lennének, csak az a bizonyos giacomettis fejformálás tilalma töretett át, az ábrázolás tilalma, és így a Gogol halálát követő új kötetben megjelenik a ház, megjelenik a család, az állatokat is beleértve, és feltünedezik Újvidék is. Kirajzolódik egy történet -- a belakás története, ami itt még nem zárul kényszerű távozással.

 Anyagszerűvé válik a Tolnai-világ, materiálissá, ami szintén egész poétikájának alapja lesz. Az anyagokat is föl lehetne leltározni a portól a liszten át a vérig és az azúrig. Ettől a "materiális poétikától" (Thomka) többet Tolnai sem akar szabadulni, ahogy Giacometti is ragaszkodott végig az agyaghoz és a gipszhez. Az, ami sprituális, az mindig az anyagból szabadul fel, ahogy a festmény is a festékből, vagy a szobor az agyagból, ércből. Tolnai a nyelvet a megfoghatóság dimenziójába vitte bele ezekkel az ő -- hogy kedves szavát használjuk -- realizálásaival. Az élő, szerves anyag pedig az állatokkal szabadul be a prózájába.

 A Virág utca 3-ban egy életforma is kialakul -- az írásművészettel egyetemben --, amelyben az a lényeg, hogy a természet, a nyelv és a művészet együtt élje az életét az emberekkel. Miközben Tolnai eltávolodik az avantgárd technikától, annak lényegi törekvését, élet és művészet összeérését keresztülviszi. Ennek velejáróra az a naplószerűség, ami az írásműveit minden műfajban szinte mindig karakterizálja, hiszen ez az ambíció napi munkát követel meg tőle, és a napi esetlegességeknek muszáj benne lenniük a projektumban, a véletlenek konstitutív szerepre tesznek szert. A napi jegyzetelés bővülő, felbomló szövedéket alkot, melynek "időtálló" szálai úgyis maguktól megmaradnak és tovább fognak alakulni.

 Az esetlegességeknek köszönhetően a folyamatosan képződő világ humoros. Tele van ügyetlenkedésekkel, kisebb-nagyobb balesetekkel, viszontagságokkal. Ez egy komikus világ a szó poétikai értelmében. A nyelvi megmunkáltságnak köszönhetően azonban létrejön egy olyan hangzó és képi dimenzió is, hogy a Virág utca 3 beli családi viszontagságok és az újvidéki baráti, ismeretségi körben történő kalandok derivátumaként olykor biblikus képeket és hangokat hallani a szövegből. Egy vajdasági Ószövetség hangjait. Erre akkor döbbentem rá, amikor ezt olvastam: "Belet tol..." Belet tol, ez mintha héberül volna! A kép (81) is ószövetségi erejű:


 Belet tol a Mamatyi nyikorgó, rozoga dragacsán a vágóhídról. Ez a mutatvány csak neki sikerülhet. Remeg a nagy rakomány, higany nem remegne jobban, kígyózik magában, ám egyetlenegy zöld, kék, rózsaszín, sárga, lila vagy fekete szál sem csúszik le a réseken a forró, szinte lángoló porba. Mintha csak előbb nagy gubancba csomózta volna a vékony vagy öblös tűzoltófecskendőre emlékeztető beleket, gegákat, s csak aztán indult volna el a rakományával a Kálvária és a vasútállomás mellett, végig a főutcán. És mintha csak a drágakő csillogású zöld legyek seregeinek engedné meg egyedül, hogy megközelítsék, körüldongják a megfizethetetlenül szépen remegő rakományt. Még legkedvesebb hozzátartozója, vak kutyája is csak tisztességes távolságból követheti.

 Belet tol, belet tol. A dragacsán. Beleket, gegákat. Olyan hangzó és színes nyelvi minőséget képes kiadni a naplópróza, ami több mint harminc évvel a kötet megjelenése után is kipárállik a szövegből. Azért merem ezt biblikus képnek nevezni, mert az egzisztens tartalma -- béltartalma -- rengő és megrengető a mai napig, ősisége eleven.

 Tolnai tereinek ősképe, azt hiszem, az édesapjának a boltja. Az lehetett egy olyan tér, amely felizgatta a gyerek fantáziáját. 

 Csak nekünk volt parafánk, élesztőnk, csak nekünk volt szalicilünk. Mézeskalácsot csak Hermann árult.
Sokáig álldogálam a kis fekete bolt mézillatában – amikor elvitték. (Gogol, 54)

 A felnőtt számára a terek felfedeznivaló lerakatok, melyekben mindenféle rétegződik és alszik. Igen, akárcsak egy könyvben. Tolnai számára a könyv is tárgy és tér, amiben ugyancsak lehetséges kutakodni. A megtalált terek közé illeszkednek a talált könyvek is, melyeket úgy lehet feltárni, akár egy barlangot. A Virág utca 3 a sok könyvespolcával együtt világterep.

 A minimálprózai formák, amelyeknek a gyűjtőneve "rövidtörténet" -- Tolnai ezt az "alapműfajának" nevezi --, maguktól állnak össze "regénnyé", ahogy a Virág utca 3 alcíme mondja. Azért maguktól, mert a prózaversírás mint életforma áthajlik napokon, éjeken, s az írás vezet a labirintusban. Ennek az írásnak realisztikusnak is muszáj lennie, különben az író elveszik az életében, és spirituálisnak is muszáj lennie, különben nincs miért jegyezni, és megfeneklünk.

 A szellemi segédlet nemcsak más szerzőktől, hanem tárgyaktól is érkezik Tolnai számára. A tárgyakhoz való viszonya mágikus, mint a legkisebb fiúé a mesékben. A tárgyaknak aurájuk van, ugyanúgy el vannak ásva bennük jelentések, mint a nyelvben. Ezek a mágikus tárgyak évtizedeken át újra meg újra felbukkannak nála, nem kopnak el, sőt patinát nyernek és inspirációs forrást jelentenek.

 Tolnai "abszolút kisprózák"-nak nevezi egy helyütt ezeket a minidarabokat, ami azt jelentené hogy e kisműfaj minden karakterisztikuma maximálisan kiteljesedik bennük, és talán épp ezáltal képesek a fürtösödésre, a mikroverzumból a multiverzum felé való tágulásra. 

 És érdekes, hogy ő mindig is úgy volt kreatív, hogy receptív volt egyúttal. Szívta be magába ifjúkorától kezdve a legkülönfélébb "külföldi" irodalmi és művészeti hatásokat, és ezeket azonnal át is alakította, magáévá tette. Ez jelen időben is érvényes. És a jövőben is alighanem. Ezt a "magáévá tételt" egészen mindig kimondottan dialogikus formában műveli. Talán még nem elegen figyeltek fel arra, hogy Tolnai Ottó az irodalmi/művészeti dialógus mestere.

 Őt olvasva azonnal szellemi kapcsolatok sűrűjében találja magát az ember, egy olyan asszociációs rengetegben, ahol nem kell félni, hogy elveszünk, mert a szerző is, meg az idézett, emlegetett, behívott "útmutatások" is vezetik. Örömzene ez tulajdonképpen, egy láthatlan orkesztra zendül fel.

 Azt hiszem, hogy az ő egyik irodalmi gesztusa a "kirajzás". Állandóan kifelé törekedett önmagából (vagyis a provinciából -- és így nézve minden "önmagunk": provincia), de úgy, hogy a másnak őbenne nyoma maradjon. Nem kímélte ön(szöveg)testét, belehúzott.

 Maurits Ferenc címlapja -- Újvidék, 1972 -- nem zseniális? A könyvet belülről is Maurits kis grafikái, iniciáléi díszitik, noha ezeknek semmi közük a díszhez. A Virág utca 3 borítóját is ő tervezte Bojam Bem kutyás képének felhasználásával, és a tipográfia is Mórit dicséri. A könyvről gondolkodva tegnap én is a fehér dogra "támaszkodtam", és lám, az éjszaka elolvastam Tolnai új utószavát: majdnem kizárólag arról a pasztellképről beszél. Vajdasági kép lett a Bem fehér dogjából! Ez a mi képünk! A vajdmagy ir bestiáriumának hercege! Mert hogy ebben az irodalomban rettentő szaporák az állatok, különösen a disznók (a két szikrázó fiatal tehetségnél, Bencsik Orsolyánál és Terék Annánál, akiknél a paródia csúcsra fut), de vannak szép számmal patkányok (Gion) is. Danyi Zoltánnál meg egy emlékezetes kutyajelenet (kutyahalál), és hát a feledhetetlen dögök.

 Benjamin "az odafigyelés képességének" és az "odafigyelők közösségének" eltűnéséről beszél -- és e ponton újból kiemelném Tolnai figyelmének kivételességét. Benjamin idézi Valéryt (akit Tolnai is idézett a Virág utca mottója gyanánt), méghozzá egy olyan eszmefuttatást, amely a Tolnai-opus vizsgálatának mottója lehetne:

A természetnek e türelmes módszerét egykor utánozták az emberek. Miniatűrök, tökéletes finomsággal megmunkált elefántcsont vésetek, remekbe csiszolt és metszett kövek, lakkmunkák, festmények, amelyeken áttetszenek a vékony, egymásra lehelt rétegek... -- az önmegtagadó, kitartó fáradozásnak e teljesítményei nem léteznek ma már, elmúlt az idő, amikor még nem számított az idő.

 A természetnek e türelmes módszerét egykor utánozták az emberek. Miniatűrök, tökéletes finomsággal megmunkált elefántcsont vésetek, remekbe csiszolt és metszett kövek, lakkmunkák, festmények, amelyeken áttetszenek a vékony, egymásra lehelt rétegek... -- az önmegtagadó, kitartó fáradozásnak e teljesítményei nem léteznek ma már, elmúlt az idő, amikor még nem számított az idő.

Kint zuhog. A csatak. A kibaszott áramvonalas politikai támadásoktól -- mert a magyar politikai élet, amit, hamisan, "közéletnek" neveznek, agresszív, be akar hatolni az életedbe, annak minél több sejtjébe -- ki kell lőnie az embernek magát az űrbe, és nem rossz választás, ha irodalmi művekbe és opusokba röpül ehelyett. (Ennek az induló blognak az ilyen "szökésvonalak" demonstrálása lenne a tétje.) Ott mégiscsak vannak lebegő testek, mindenféle jelentések, szondák kóborolnak, és tulajdonképpen várják a befogadóikat. Meggyőződésem, hogy az irodalmi művek (nem a szerzők, a művek!) vonzzák, kérlelik szinte a (potenciális) olvasókat, hogy figyeljenek rájuk, és az író akkor is másnak ír (ha nem másnak, hát az Úrnak), ha magának jegyzetel. Kicsit hasonlít a kérdés -- kit szólít meg az irodalom -- ahhoz, hogy mi lenne, ha nem lenne ember a planétán, tehát olyan lény, aki látja, észleli a Földet, szemgolyó a földgolyót. Akkor ugyanis a "földi élet" fogalma sem létezne, és ez a kérdés sem volna.

Az irodalmi művek -- de a képzőművészetiek is -- kicsit elveszetten keringenek az űrben, receptorokra van szükségük.

Hát itt vagyok én, mondanám Tolnainak, ha nem ismerne, mint a rossz pénzt, de névtelenül is a befogadója vagyok. Most éppen a prózája, annak is a rövidje van a szemem előtt, bár nála a műfajok állandó határsértéseket követnek el. Nem hessegetem el a gondolatot, hogy ez is a határhelyzetből (a kisebbségiből) következik. Egy anyaországbéli komótosabb, nincs annyira az anyatejjel beletáplálva a másságra való kitekintés, a fürkészés szüksége, és a törekvés, hogy ő más legyen. A kisebbségi fészkelődik, s ha nyugtalan, nem fészkelheti be magát sehova. Sorsa a "helytelenség", a szó több értelmében. Így aztán Tolnainál poétikai tekintetben a próza, a vers, az esszé, a jegyzet és a napló, sőt a kritika folyton áthajlottak egymásba, egyik sem volt hon. És érdekes, hogy ő mindig is úgy volt kreatív, hogy receptív volt egyúttal. Szívta be magába zsenge ifjúkorától kezdve a legkülönfélébb "külföldi" irodalmi és művészeti hatásokat, és ezeket azonnal át is alakította, magáévá tette. Ez jelen időben is érvényes. És a jövőben is alighanem. Ezt a "magáévá tételt" egészen  komolyan gondolja, azonban sohasem az ún. irodalmi "elsajátítás" (appropriation) fokán (mint pl. Esterházy), hanem mindig kimondottan dialogikus formában. Talán még nem elegen figyeltek fel arra, hogy Tolnai Ottó az irodalmi/művészeti dialógus mestere.

Őt olvasva azonnal szellemi kapcsolatok sűrűjében találja magát az ember, egy olyan asszociációs rengetegben, ahol nem kell félni, hogy elveszik, mert a szerző is, meg az idézett, emlegetett, behívott "útmutatások" is vezetik. Örömzene ez tulajdonképpen, amikor egy láthatlan orkesztra zendül fel.

Azt hiszem, hogy az ő egyik irodalmi gesztusa a "kirajzás". Állandóan kifelé törekedett önmagából (vagyis a provinciából -- és így nézve minden "önmagunk": provincia), de úgy, hogy a másnak őbenne nyoma maradjon. Karcolja meg. Sebesítse meg. Nem kímélte en(szöveg)testét. Így vált öregkorára ilyen rezzenékennyé, mint aki előre várja és féli a becsapódásokat.

A provincia ugyanígy hajlamossá tesz az elzáródásra is, a "kicsibe" való lakályos berendezkedésre, önbekerítésre, és nem tudok nem gondolni arra, hogy a tény, miszerint Tolnai édesapja gyarmatáru-kereskedő volt, akinek a boltjában mindenféle furcsa dolgok sorakoztak, eleve hajlamossá tette Ottót a nyitásra. Ő is kinyitotta hát a maga egzotikus boltját. Meggyőződésem, hogy Tolnai Jutka a társszerzője, a beszerzője, aki nélkül az egész "boltosdi" nem sikerült volna. Vagyis a "művészkedés", amire Thomka Beáta találta meg a legjobb teoretikus hasonlatot Walter Benjaminnál. Aki szerint "a mese, ahogyan a paraszti, a tanyasi ls a városi kézművesség körében hosszan fejlődött-gyarapodott, maga is mintegy a kézműves formája a közlésnek". Thomka a közlés "kézműves formájának" emlékét fedezi fel Tolnai Ottó prózájában -- és ez telitalálat. Arról van szó, hogy hogy s mint mesélnek az emberek vidéken, falun, tanyán, vagy egy városi bérházban -- szoliterben, őrzi meg Tolnai a délszláv formát --, és ezt a művész -- ami Tolnai par excellence -- milyen transzformációkon átengedve viszi át a saját narrációiba. Teljesen átalakítva. A művész mint transzformációs (transzfigurációs) apparátus -- ez nagyon vág Tolnaira. 

Maurits Ferenc címlapja -- Újvidék, 1972 -- nem zseniális? A könyvet belülről is Maurits kis grafikái, iniciáléi díszitik, noha ezeknek semmi közük a díszhez; aktívan viszonyulnak a szövegekhez. A Virág utca 3 borítóját is ő tervezte Bojam Bem kutyás képének felhasználásával, és a tipográfia is Mórit dicséri. (A magyarországi tipográfia mindmáig távol van attól a művészettől, ahová az újvidékiek anno fölemelték.) A könyvről gondolkodva tegnap én is a fehér dogra "támaszkodtam", és lám, az éjszaka elolvastam Tolnai új utószavát: ő is majdnem kizárólag arról a nevezetes pasztellképről beszél, mely az ő tulajdonda, ámde vajdasági kép lett a Bem fehér dogjából! Ez a mi képünk! A vajdmagy ir bestiáriumának hercege! Mert hogy ebben az irodalomban rettentő szaporák az állatok, különösen a disznók (a két szikrázó fiatal tehetségnél, Bencsik Orsolyánál és Terék Annánál, akiknél a paródia csúcsra fut), de vannak szép számmal patkányok (Gion) is. Danyi Zoltánnál is egy emlékezetes kutyajelenet (kutyahalál) és a dögök. (Danyinál a katasztrófa állati.) Tolnainál azonban minden van, még páva is, és a szú fontos "szereplő" nála. Sziveri János Dia-dalok című verseskötetének címlapjáról (szerencsétlenül elvágva) egy disznó vigyorog, Bicskei Zoltán ceruzarajza... Nehezen hagyom abba. Ez a téma megérdemelne egy doktori disszertációt, de csak úgy, hogy a finnyás bizottság egy picit rosszul legyen tőle.

Közbevetőleg: Bojan Bem lélegzetellállító képeket állított ki nem olyan rég Belgrádban, olvasom, pedig csak az Újbelgrádi lakásából (a szoliterből) látható pocsolyákat fényképezte, munkálta meg. (Újbelgrád olyan, mint valami város a Marson.)

Avagy megleli magában a világban, bennünk a fehérség még néhány tiszta atomját… (Tolnai Ottó)

Visszatérve Walter Benjaminra, a kézműves próza fogalmára,  muszáj kimásolnom néhány mondatot Benjamin A mesemondó című szövegéből.

"A mesemondó -- bármily meghitten cseng is fülünkben ez az elnevezés -- a maga eleven hatékonyságában számunkra semmiképpen sem jelenvaló." "Arról árulkodik, hogy az elbeszélőművészet a végét járja. Mind ritkábban esik találkozásunk olyan emberekkel, akik tisztességesen el tudnak mesélni valamit." "Mintha legelidegeníthetetlenebbnek, a biztosak között is a legbiztosítotabbnak hitt vagyontárgyunkat oroznánk el tőlünk: a tapasztalatcserére való képességünket." 

És visszatérve arra a pontra, amelyet a bejegyzés elején említettem, ki szeretném függeszteni a falra ezt a Benjamin-idézetet is ugyanebből a tanulmányból:

Ahány pillantás az újságba, annyi bizonyítéka újabb mélypontra süllyedésének, annyi újabb tanújele annak, hogy tegnapról mára ismét sohasem hitt mértékben szenvedett változást nemcsak a külső, hanem az erkölcsi világ képe is. (Bizám Lenke fordítása)

Ugyancsak ebben a -- most látom, milyen fontos! -- tanulmányában beszél Benjamin "az odafigyelés képességének" és az "odafigyelők közösségének" eltűnéséről -- és e ponton újból kiemelném Tolnai figyelmének (amivel rajta tartja a szemét festőkön, költőkön, írókon) a kivételességét. És idézi Valéryt -- akit Tolnai is idézett a Virág utca mottója gyanánt -- újabb boldogító koincidencia! --, méghozzá egy olyan eszmefuttatást, amely a Tolnai-opus vizsgálatának mottója lehetne:

A természetnek e türelmes módszerét egykor utánozták az emberek. Miniatűrök, tökéletes finomsággal megmunkált elefántcsont vésetek, remekbe csiszolt és metszett kövek, lakkmunkák, festmények, amelyeken áttetszenek a vékony, egymásra lehelt rétegek... -- az önmegtagadó, kitartó fáradozásnak e teljesítményei nem léteznek ma már, elmúlt az idő, amikor még nem számított az idő. A ma embere nem dolgozik olyan munkán, amelyet nem lehet lerövidíteni.

Tolnai ilyen finom kicsinységeket barkácsol a műhelyében. Nem rövidít, hanem vés. És az apróságok ("aprózás", írja Thomka) határtalan egésszé fűződnek össze, kiterjednek, mint egy háló.

Nagyon fontos, amit Benjamin "a tapasztalatok közölhetőségének" lecsökkenéséről beszél. Hogy egyre kevésbé vagyunk képesek a tapasztalatcserére, azt mindenki érezheti ma -- ezért is emeltem ki Tolnai dialogikus tehetségét.

Futottam a vizslával az esőben, és közben eszembe ötlött, hogy az irodalmi etc. jegyzeteimet talán másokkal is meg lehetne osztani. Napont száz gondolat megy veszendőbe – ha az ember nem írja le, akkor ki sem fejti őket. A gondolatok, akár az esőcseppek, mindenki mindig asszociál, s mindez tovatűnik, elszemereg.

Egyfajta literátor világban élni ma kuriózum, kevesek életformája. Nincsen erre mód, módszer, szándék s akarat, széthullott az irodalmi-művészeti univerzum, a darabkáit keresni kell, mit a meteorit-szilánkokat. A tarkabarka, olcsó demokratikus tömegkultúra vette át a helyét; én ezt nem kárhoztatom, még csak meg sem ítélem, hiszen nem is ismerem, más világban élek – legyen szabad...! A magaskultúra világában – nincs ebben fennhéjázás, tulajdonképpen szokás, nevelődés kérdése, ámbár ma már szinte szégyen. Hiszen divatjamúlt. Özvegy vagyok immár itt is, mert akivel nap mint nap osztoztam ebben a szférában – Fogarassy Miklós –, három éve meghalt. 

Tolnai

Tolnai Ottót olvasom, a Virág utca 3-at. Ez volt az egyik első saját könyvem, amit diákkoromban a zsebpénzemből vettem. Addig nem is tudtam, hogy van olyasmi, mint a vajdasági magyar irodalom. Még arra is emlékszem most, hogy a megözvegyült nagyapám házában, annak is a keskeny, sparhelttel fűtött konyhájában olvasgattam Bezdánban. Alá is húztam az évszakokra vonatkozó mondatokat, hisz ott, falun, ahol csutkával, fával és szénnel fűtöttünk, az utcát söpörni kellett, a kertben dolgozgatni, az évszakok egészen átható valóságot "képviseltek", hogy így mondjam, hiszen az évszakok képeit néztük, ha akartuk, ha nem. (Nem létezett még ún. vizuális kultúra. Tévé nem volt.) A nagyapám minden reggel fölmérte, hogy milyen idő lesz, az öregember élénken reagált az évszakok apró változásaira. Mivel akkoriban az áramellátás sokat szünetelt ("resztrikciók"), így a fényviszonyok természete is sokkal jobban hatott ránk. Rengeteget ültünk félhomályban, gyertyafényben, petróleumlámpa fényénél. Pontosan emlékszem a sparhelt lapján átizzó vörös karikákra. A kis kályhaajtó nyitogatásának tűzfényére. (Meg a nyikorgására is.)

A Virág utca 3 hozta meg a fiatal Tolnai prózaírásába a fölszabadulást. A Gogol halála kissé nehézkes, mégpedig, azt hiszem, az avantgárd kényszeresség hatására az – a következő prózakötet, a Virág utca 3 azonban megajánlotta neki a saját prózaírói hangját, mert itt már mer mesélni, ábrázolni, ami az avantgárd poétikában bűn. Giacometti jut eszembe, aki, amíg a szürrealista csoport tagja volt, nem merészelt embert formálni. Pedig az ösztöne az emberábrázolás felé űzte. Amikor nem tudott saját magának ellenállni többé, és megcsinált egy fejet, a szürrealisták szörnyülködtek, micsoda skandallum, egy emberi fejet!, az ő körükben ez botrányszámba ment. Breton azonnal ki is közösítette.

Megtalált terek - ez lesz a beszélgetés címe október 13-án. Vagyis holnapután!

Miközben a költők, írók általában az időn lovagolnak – az elmúlás, az emlékezés, az idő megragadhatatlan természete örökzöld téma –, Tolnai Ottó a terek, a helyek megszállottja. A helyek az ő szökésvonalai, deleuzien szólva. Ezek a helyek egy gombostűfejtől a tengerig terjednek: lehet apró tárgy, falu, város, ország, hegy, vizek, lakás, ház, udvar... Tolnai expanziója befejezhetetlen. Írásmódjának és gondolkodásmódjának jellegzetessége azonban egyúttal a vertikum szakadatlan megkísértése, az újabb s újabb szúrópróbák, melyekkel "olajat" óhajt fúrni, fakasztani a tereiben.

Az egyik első "megtalált tér" épp a Virág utca 3 alatti ház, Tolnai Jutkával és a gyerekekkel közös újvidéki birtokuk. A cím nem fiktív, valóban ott állt és meg is van még talán a ház, a kert, az udvar. A tér megtalálásához feltétlenül szükséges volt – a kötet újraolvasása után úgy látom, feltétlenül – az állatvilág, az állatokkal való együttélés, a "nagy család" – vagyis a természethez való kötődés napi megerősítése. A régi címlapon látható Bojan Bem szerb, de mondjuk úgy inkább, hogy délszláv festő pasztellje, melyet Tolnai legendássá tett, a zöld teniszpályát oly szépen és figyelmesen őrző fehér doggal. Ez a festett kutya a Virág utca 3 alatt "megvalósult", igaz, feketében, mert Tolnaiéknak is lett egy nagy dogjuk, aki a prózai műnek is folyton beugró szereplője. Egy helyütt a szövegben azt írja Ottó, hogy a modernizmus sötét metafizikája után ezzel a képpel megszületik egyfajta pozitív metafizika. A kép ma már egy másik házban függ, egy másik helyen, Palicson  -- Tolnai konstans motívumának tekinthető.

A tyúkok, kakasok, krédlik, nyulak, galambok, macskák, egerek, pulykák, kanárik, pintyek, patkányok is folyton befurakodnak a Tolnai-prózába, de vannak ott csigák, bikák, békák és szuvak -- nem leltároztam még fel ezt a zoológiai szférát. Az együttélés természetesen véres, előfordulnak itt mészárlások, harapások és más kegyetlenségek is, a harmónia folyton fölbomlik és újra kell formálni -- talán ez a Tolnai-írás egyik ösztökéje.

Tolnai Ottó alapvetően konstruktív, harmóniára törekvő lény -- hacsak nem minden homo humanus az. Az avantgárd kényszeres negativizmusától való megszabadulás ezért is vált művészetének javára. Nem mintha ezek a szövegek bármilyen értelemben hagyományosak lennének, csak az a bizonyos giacomettis fejformálás tilalma töretett át, az ábrázolás tilalma, és így a Gogol halálát követő új kötetben hála Istennek megjelenik a ház, megjelenik a család, az állatokat is beleértve, és feltünedezik Újvidék is. Kirajzolódik egy történet -- a belakás története, ami itt még nem zárul kényszerű távozással.

Anyagszerűvé válik a Tolnai-világ, materiálissá, ami szintén egész poétikájának alapja lesz, hogyne lenne. Az anyagokat is föl lehetne leltározni a portól a liszten át a vérig és az azúrig. Ettől a "materiális poétikától" (Thomka) többet Tolnai sem akar szabadulni, ahogy Giacometti is ragaszkodott végig az agyaghoz és a gipszhez. Az, ami sprituális, az mindig az anyagból szabadul fel, ahogy a festmény is a festékből, vagy a szobor az agyagból, ércből. Tolnai a nyelvet a megfoghatóság dimenziójába vitte bele ezekkel az ő -- hogy kedves szavát használjuk -- realizálásaival. Az élő, szerves anyag pedig az állatokkal szabadul be a prózájába, és ami vele jár: a konfliktus, a vér, a seb, a halál.

A Virág utca 3-ban egy életforma is kialakul -- az írásművészettel egyetemben --, amelyben az a lényeg, hogy a természet, a nyelv és a művészet együtt élje az életét az emberekkel. Miközben Tolnai eltávolodik az avantgárd technikától, annak lényegi törekvését, élet és művészet összeérését keresztülviszi. Ennek velejáróra az a naplószerűség, ami az írásműveit minden műfajban szinte mindig karakterizálja, hiszen ez az ambíció napi munkát követel meg tőle, és a napi esetlegességeknek muszáj benne lenniük a projektumban, a véletlenek konstitutív szerepre tesznek szert. A napi jegyzetelés bővülő, felbomló szövedéket alkot, melynek "időtálló" szálai úgyis maguktól megmaradnak és tovább fognak alakulni.

Az esetlegességeknek köszönhetően a folyamatosan képződő világ humoros. Tele van ügyetlenkedésekkel, kisebb-nagyobb balesetekkel, viszontagságokkal. Ez egy komikus világ a szó poétikai értelmében. A nyelvi megmunkáltságnak köszönhetően azonban létrejön egy olyan hangzó és képi dimenzió is, hogy a Virág utca 3 beli családi viszontagságok és az újvidéki baráti, ismeretségi körben történő kalandok derivátumaként olykor biblikus képeket és hangokat hallani a szövegből. Egy vajdasági Ószövetség hangjait. Erre akkor döbbentem rá, amikor ezt olvastam: "Belet tol..." Belet tol, ez mintha héberül volna! A kép is ószövetségi erejű:

"Belet tol a Mamatyi nyikorgó, rozoga dragacsán a vágóhídról. Ez a mutatvány csak neki sikerülhet.

Remeg a nagy rakomány, higany nem remegne jobban, kígyózik magában, ám egyetlenegy zöld, kék, rózsaszín, sárga, lila vagy fekete szál sem csúszik le a réseken a forró, szinte lángoló porba. Mintha csak előbb nagy gubancba csomózta volna a vékony vagy öblös tűzoltófecskendőre emlékeztető beleket, gegákat, s csak aztán indult volna el a rakományával a Kálvária és a vasútállomás mellett, végig a főutcán. És mintha csak a drágakő csillogású zöld legyek seregeinek engedné meg egyedül, hogy megközelítsék, körüldongják a megfizethetetlenül szépen remegő rakományt. Még legkedvesebb hozzátartozója, vak kutyája is csak tisztességes távolságból követheti." 

Belet tol, belet tol. A dragacsán. Beleket, gegákat. Olyan hangzó és színes nyelvi minőséget képes kiadni a naplópróza, ami több mint harminc évvel a kötet megjelenése után is kipárállik a szövegből. Azért merem ezt biblikus képnek nevezni, mert az egzisztens tartalma -- béltartalma -- rengő és megrengető a mai napig, ősisége eleven.

Tolnai tereinek ősképe, azt hiszem, az édesapjának a boltja. Az lehetett egy olyan tér, amely felizgatta a gyerek fantáziáját. A felnőtt számára a terek felfedeznivaló lerakatok, melyekben mindenféle rétegződik és alszik. Igen, akárcsak egy könyvben. Tolnai számára a könyv is tárgy és tér, amiben ugyancsak lehetséges kutakodni. A megtalált terek közé illeszkednek a talált könyvek is, melyeket úgy lehet feltárni, mint egy barlangot. A Virág utca 3 a sok könyvespolcával együtt világterep. A Föld szinekdochéja. A családtagok, a barátok, a kollégák, a szomszédok csakúgy szinekdochéi az emberi nemnek. Ezért nevezhette Thomka Beáta "metaforikus szociográfiának" Tolnai látleletét.

A minimálprózai formák, amelyeknek a gyűjtőneve "rövidtörténet" -- Tolnai ezt az "alapműfajának" nevezi --, maguktól állnak össze "regénnyé", ahogy a Virág utca 3 alcíme mondja. Azért maguktól, mert a prózaversírás mint életforma áthajlik napokon, éjeken, s az írás vezet a labirintusban. Ennek az írásnak realisztikusnak is muszáj lennie, különben az író elveszik az életében, és spirituálisnak is muszáj lennie, különben nincs miért jegyezni, és megfeneklünk.

A szellemi segédlet nemcsak más szerzőktől, hanem tárgyaktól is érkezik Tolnai számára. A tárgyakhoz való viszonya mágikus, mint a legkisebb fiúé a mesékben. A tárgyaknak aurájuk van, ugyanúgy el vannak ásva bennük jelentések, mint a nyelvben. Ezek a mágikus tárgyak évtizedeken át újra meg újra felbukkannak nála, nem kopnak el, sőt patinát nyernek és inspirációs forrást jelentenek. A tárgyak szeretetét, a tárgyak iránti figyelmességet jó lesz ellesni tőle.

Thomka Beáta vezette be a "transzcendentális otthon" fogalmát Tolnaival kapcsolatban. A Virág utca 3 alatti, valóban létezett/létező ház is ilyen megtalált otthonná vált az írásművészetében.

Tolnai maga "abszolút kisprózák"-nak nevezi egy helyütt ezeket a minidarabokat, ami azt jelentené hogy e kisműfaj minden karakterisztikuma maximálisan kiteljesedik bennük, és talán épp ezáltal képesek a fürtösödésre, a mikroverzumból a multiverzum felé való tágulásra.