Nincs epilógus

Tíz év után is lehetetlennek érzem a könyvvel való szakadozott együttlét befejezését. A Párhuzamosokat az olvasat sem tudja lekerekíteni. Kiállnak belőle a szögek, a szálak tovább tekeregnek. A mondatok, a bekezdések, a fejezetek nem ülepszenek le. Sokuk fölcsigáz. Mások csodálatra késztetnek. Vannak olyanok, amelyeket mintha  újra meg újra kellene olvasni. „Álltak az éneklő sebláz zúgó méhkasában” – például ezt a "befejezhetetlen" mondatot. Az esztétikai élvezet borogatása rajta. Másutt meg nincs ilyen gyolcs, látszik nyers hús. A bekezdések mindig másként elevenednek meg. Nem lehet fölfedezni (leleplezni mégannyira se) ennek az írásművészetnek a titkát, mert nem egy titka és fortélya van, hanem számos. A szövegtest olvasás közben nem is analízisre, hanem átélésre, empátiára és kontemplációra buzdít, van, akit elemzésre is. A mondatok változékonyan hatásosak, nem mindig lehet őket hűvösen szemügyre venni. Finoman löknek is egyikből a másikba, mint a zenehallgatást, ezt sem lehet egykönnyen megszakítani. Az, hogy mi lesz, már nem a cselekmény, hanem a mondatok és a bekezdések és a fejezetek szintjén tölt el izgalommal. Nem a cselekmény az izgalmas -- nincs is olyan --, hanem a próza szövése, a cselekmény szempontjából "semmitmondó" részek belső történései. A nyelv az izgalmas, és a váltakozó beszédmódok, nézőpontok. A sokaság és az egy-egy mozzanatra, arcra, eseményre, szóra való ráfókuszálások; az olvasói figyelem folyton ugrálni kénytelen, nem fogunk elaludni.

E sok mozgolódás közepette folyton pulzál a sok kis világ is, mely valahol mégis egy. Egy égbolt borul fölé. Könyv van a kezemben, betűket nézek, és világ van a hártya alatt. Olyan, mintha ez nem is regény lenne, hiszen egy regénnyel végezni lehet, becsukni és elraktározni, tudod aztán már egy darabig, vagy sokáig, hogy miről szólt, és milyen volt a hangulata. Néha azt hiszem, hogy ez tanulmány. Máskor, hogy filozófia. Valami tudományos kísérlet. Vagy inkább egzisztencialista kísérlet. Vagy fizikai: valaki megpróbálja formálni az élet vizét a kezével meg a nagyon erős fantáziájával. De ha Nádasnak ennyire erős a képzelete, és igazából egy teljesen fiktív világot alakít, akkor honnan a marha erős autenticitás-érzet, mely azt dorombolja, hogy itt minden színvalóság. A valóságból vétetett, és a képzelet üstjeiben, lombikjaiban és epruvettáiban lett átalakítva. Hiba egyszerűen csak realista műnek nevezni ezt, minden alak, tér és kép a képzelet műve, a képzelet lángja lobog a műben, és mégis az „utca emberére”, vagy a testvérünkre, vagy magunkra ismerünk mindenkiben ezer variációban, ezer szilánkban, melyek olykor szinte szúrnak, olyan hipervalóságosak, azonban a realizmusra jellemző alak-, környezet- és cselekményformálás itt nincs. Az író hihetetlen észlelőképessége akkor hág a tetőpontjára, amikor becsukja a szemét vagy megüvegesedik a tekintete. Egyszóval realista stílus itt nem kapható.

Néha azt hiszem, hogy ez költészet. Költői magjai vannak a próza írásának, nem leírni, ábrázolni akarja a prózát író toll a dolgokat, hanem fölfejteni, beléjük hatolni, a szubjektum titkait és redőit kibontani, átváltozásait elkapni.  Telis-tele van a „regény” vertikális metszetekkel, a linearitás akadályoztatott, sőt föl van robbantva.

Máskor azt látom, hogy mintákat vesz a szerző az életből, emberekből, helyekből, időkből, és azokat megvizsgálja, ezért több, mint elbeszélő próza. Nádas Péter a világ és az ember megismerésében elmegy a végső határig, ameddig az észlelésével, az elméjével, a nyelvével ő személy szerint el tud menni, és a tehetségével tágítja ezeket a határokat. Rendkívüli kutatómunkát látok e mű mögött és benne. És mint minden igazi kutatás, ez is arra ösztönöz, hogy tovább csináljuk, hogy az olvasó tovább vigye egy tapodtat. Ez lenne a tudományban működő libidó. A művészi libidó pedig újra meg újra nyit, nem hagyja lezárni az ismereteket, elidegeníti őket, megint máshogy fogja meg, és a vágy újra idegenbe téved. Az ismeretek határai a művészetben megvonhatatlanok, maguk az ismeretek is képlékenyek maradnak, tovább alakíthatók.

A nádasi mondatok maximálisan kimunkáltak, valóban, ahogy a szerző írta egyszer Mészöly Miklósra hivatkozva, a mondat, az szent, pontosabban: “A mondat minősége az emberi életnél azért fontosabb". Nádas mondatai mégsem aranyból vannak soha, és nem lesznek belőlük aranyköpések, mert állandóan kommunikálnak egymással és az olvasóval, szabatosak, de ugyanakkor szabadosak is, a bekezdések levegősek, levegőt lehet venni velük, barátkozósak, teljes mértékben kommunikatív az egész regényvilág, ettől nyüzsög, s anélkül hogy párbeszédek zuhognának – nincs egyetlen direkt párbeszéd sem –, beszél itt mindenki mindenkivel, még a házak is megszólalnak, a folyók is. A halottak is ott vannak hátul, morajlanak. ("Halottak néma morajában".) Metafizikai csodálkozás bámul a könyvbe: végtére is mi az, hogy ember és emberek egymás közt? Mit művelünk itt a földön?

Meghallgattam-megnéztem ma este a MÜPA live adásban Mozart Requimjét. Gyönyörű volt a kórus az énekesekkel. Azt láttam, hogy a Párhuzamosok szereplői -- erről van egy listám vagy 50 névvel -- alkotják ezt a kórust, előtérben a két férfi és a két női énekessel. Szőkék, barnák, vörösek és feketék és őszek, szemüvegesek és szemüveg nélküliek, fiatalok és idősebbek, akik mind hozzáadják a magukét, és kialakul az összmű.